Tudom ki vagyunk

40. The Wrath of the Lamb

A vacsora utáni reggelen William kutyái valóban kaptak egy kellemes meglepetést, de se én, se Hannibal nem voltunk olyan hangulatban, hogy sokat foglalkozzunk a dologgal. Sokkal inkább azzal voltunk elfoglalva, hogy kiélvezzük az időt, ami hirtelen a rendelkezésünkre állt. Így lehet, hogy egész délelőtt beszélgettünk, délután pedig sétáltunk egy nagyot, mikor pedig visszatértünk Hannibal lakására, szerelmünk közölte velünk, hogy meglepetés vacsorát csinál, úgyhogy mi bementünk a könyvtárba és lefeküdtünk a kanapéra pihenni egyet.

Mivel amúgy is meg akartam nézni a tegnap esti áradás milyen károkkal járt a tudatunkra nézve, így beléptem az elménk világába, ahol állandó társam már várt rám. A ház hála neki és a wendigonak teljesen rendben volt, bár én szerintem még egy darabig nem megyek le a pincébe, jobb elkerülni, azokat a túl régi emlékeket. Végül úgy döntöttünk, hogy jobb lesz, ha feltérképezzük egy kicsit az elménket. Az erdő távolabbi részein úgy sem voltunk még, így jutunk el hosszú séta után egy igen csak furcsa helyre.

- Azt a mindenit! Látod, amit én látok William? - Kérdezem pusztán megszokásból.

- Ha egy kibaszott nagy kastélyt látsz az ajtaján egy ököl nagyságú lakattal, akkor ja látom. - Kapom meg az ironikus válasz, mire ajkaimon egy fintorral nézek rá.

- Ha, ha, ha nagyon vicces vagy. - Rázom meg a fejem, ő pedig csak megvonja a vállát.

- Te kérdeztél hülyeséget, mikor itt állok melletted. - Jegyzi meg, amivel eléri, hogy megforgassam a szemem.

- Tudod mi ez? - Kérdezem végül, hogy visszatereljem a figyelmünk a problémás kastélyra.

- Halvány fogalmam sincs. - Kapok azonnal választ, ami úgy meglep, hogy felé fordulok. Ritka, ha az ilyenekről ő nem tud semmit. - Mármint azt tudom, ahogy te is, hogy ez a Lecter kastély, csak azt nem tudom hogy van itt. - Vakarja meg a fejét és nézi a kastélyt.

- Szia... - Halljuk meg a wendigo hangját, de a köszönés fél úton abba marad. - Mit kerestek itt?

- A szívrohamot hoztad rám! - Fújok egyet, ahogy a wendigo felé nézek, aki eléggé mereven bámulja a kastélyt.

- Bocsánat. - Hajtja le a fejecskéjét, mire én megsimogatom őt a két agancsa között.

- Mi az, hogy mit keresünk itt, ez a mi elménk. - Húzza fel az orrát William.

- De sose jöttök el eddig. - Néz fel rá a wendigo.

- Ez igaz, de... - Kezdek bele, mikor eszembe jut valami és meglepetten nézek le a fiúra. - Várjunk, te tudod mi ez?

- Itt lyukadtam ki, mikor először bejöttem, csak akkor a lakatban volt egy kulcs, de nem tudom hova lett. - Rázza meg a fejecskéjét.

- Kulcs? - Ráncolja a homlokát William, én pedig el kezdek azért aggódni, hogy azok a ráncok meg fognak látszani a testünkön, ha túl sokat csinálja ezt.

- Igen, de egyszer csak eltűnt. - Mutat egy robbanást a kezével a wendigo.

- Valahol itt kell lennie. Keressük meg! - Ajánlom, mire a kis csapatunk neki is lát a környék talajszintjének átvizsgálásához.

- Ez nem fog menni, már mióta járkálunk fel-alá és semmit sem találtunk. - Nyomkodja meg a nyakát William, ahogy megállunk a kapu előtt, aminek én neki is támaszkodom.

- Nem igaz, pedig a megoldás biztosan az ajtó túloldalán vaaaa..... - Az utolsó szónál elvesztem az egyensúlyom, a kapu eltűnt a hátam mögött, de ahelyett, hogy seggre esnék két kar ölel át.

- Óvatosan Will. - Hallom meg szerelmem hangját, mire kitágulnak a szemeim és meglepetten fordítom felé a fejem.

- Hannibal? Te meg hogyan, mi? - Hápogom.

- Doktor? - Hallom meg William hangját és a hanghordozásból ítélve, ő se tudja mi folyik itt. - Szóval a lakat csak dísz volt? - Értetlenkedik állandó társam.

- Milyen lakat? - Kérdezi Hannibal, ahogy lábra állít, én pedig azonnal a kapura nézek.

- Eltűnt. - Jelentem ki tágra nyílt szemekkel, majd megrázom a fejem és a hajamba túrok. - Jól van, elvesztettem a fonalat.

- Doktor, hogy jutott ide? -- Kérdezi William Hannibal-tól.

- Hangokat hallottam az egyik ajtó felől. A zárban volt egy kulcs, úgyhogy elfordítottam és Will a karjaimba esett. Gondolom te vagy William. - Mosolyog állandó társamra szerelmünk.

- Bizony, örvendek a találkozásnak Doktor. - Biccent egyet William.

- Tényleg egyformák vagytok. - Kuncogja a pszichiáter.

- Várjuk, akkor a Lecter kastély, az a ti... - Kezdek bele, de azonnal rájövök, hogy nincs igazam, így megrázom a fejem. - Nem, az a katedrális.

- Szerintem mi így jelenünk meg nektek. - Mondja a wendigo az állát fogva.

- Lehet van benne valami, az ajtó, amiben a kulcs volt nem illett az elmepalotám többi részéhez. - Gondolkodik el Hannibal.

- Hé, William ilyesmit akartál csinálni, még anno iszonyú régen? - Kérdezem a társam, aki megint a fejét vakarja.

- Nem volt tervben... - Válaszol nagyon lassan, majd megvonja a vállát. - De azt tudom, hogy a rokonokkal volt valami ilyesmink, amíg először meg nem haltunk. Viszont az biztos nem így működött. - Fonja össze maga előtt a karjait.

- Nekem tetszik, így meg tudjuk mutatni egymásnak az emlékeinket. - Vigyorodik el a wendigo.

- Ez igaz! - Mutatok a fekete lényre, aki megvillantja a fogait.

- Szóval Doktor mit szeretnétek látni? - Megy bele az ötletbe William is.

- Az első gyilkosságotok. - Vágja rá Hannibal gondolkodás nélkül.

- Az az emeleten van. - Mondom féloldalasan felfelé nézve, ahogy elgondolkodom, majd belekarolok Hannibal-ba és megszólalok. - Gyertek. - Ahogy ezt befejezem William leguggol a wendigo elé és biccent neki egyet, mire a kisfiú felkapaszkodik a hátára, William pedig feláll és mellénk lép.

- Kapaszkodj! Le ne ess itt nekem. - Néz a wendigora a válla felett. - Így kicsit izgalmasabb, nem igaz? - Kérdezi ajkain egy széles mosollyal.

- Lovagolok! - Neveti a kisfiú. - Köszönöm William. - Szorítja meg állandó társam nyakát.

- Nincs mit! - Kuncog William, én pedig mosolyogva nézem őket, majd szerelmemhez fordulok.

- Jut eszembe Hannibal ki kell találnunk egy sémát. - Mosolygom rá.

- Milyen sémát? - Kérdezi, de tekintetében látom a kíváncsiságot, amivel eléri, hogy ajkaimon szélesebbre fusson a mosoly.

- Megígértem Freddy-nek, hogy kap sztorit, amíg nyaralunk. Gondoltam lehetne valami eredeti. - Magyarázom, a férfi pedig elgondolkodik.

- Valami olyan kell, amiről tudni fogják, hogy a Hasfelmetsző és a Lélektörő együtt dolgozik. - Jegyzi meg hangosan.

- Nekem van pár ötletem. - Csicsergi a wendigo.

- Nekem is. - Ért egyet William. - Majd ha körbe vezettünk titeket megbeszéljük őket. - Mondja még, majd elkezd futni hátán a wendigoval egyenesen a házunk felé.

- Innentől már ez lesz az életünk mi? - Kérdezem csak úgy magamtól, mire Hannibal kuncog egyet mellettem.

- Nekem tetszik. - Mosolyog rám.

- Nekem is. - Értek egyet, ahogy követjük William-et és a wendigot. Az új életünk kezdetét vette. Úgyhogy vigyázz világ, mert a Gyilkos Férjek szabadlábon vannak.

Vége