Tudom ki vagyunk

34. Digestivo

Hannibal POV

Életem egyik legnehezebb pillanata volt amikor ott kellett hagynom Will-t Baltimore-ban, de nem volt más választásom. Ha maradok az FBI elfog, így is kergetni fognak. Ezért sem hozhattam őt magammal, nem lehet, hogy őt is belekeverjem ebbe. Elég volt a legutóbbi eset. Most viszont az volt a legtöbb, amit tehettem, hogy mellette hagytam a wendigom, amíg én nyakamba vettem a világot és elindultam Olaszországba.

Hosszú hetek teltek el azóta a végzetes nap óta, nekem pedig minden egyes nap ugyanolyan színtelen volt. Hiányzik Will és William és a tudat, hogy még mindig nem ébredtek fel csak egyre nyomasztóbb lesz, minden egyes elmúlt nap után. A nyomasztó gondolatok pedig lassan oda vezetnek, hogy kételkedni kezdek. Mi van, ha túl mélyre vágtam? Mi van, ha rossz helyre? Mi lesz, ha sose kelnek fel? Tudni fogok úgy élni, hogy megint elvesztem azt, aki a legfontosabb volt nekem?

- Ébren vannak. Végre felébredtek. - Jelenik meg hirtelen mellettem Firenzei otthonom szobájában a wendigom szemében örömkönnyekkel.

- Hála az égnek. Kezdtem aggódni. - Hunyom le a szemem és három hét után először végre tudok rendesen levegőt venni, anélkül, hogy fojtogatna a bűntudat.

- Erősebbek, mint amilyennek gondoltuk őket. - Jegyzi meg a léleklényem, ahogy lehuppan a lábam mellé és fejét a combomra hajtja.

- Sokkal, de sokkal erősebbek. - Értek vele egyet és simogatom meg a fejét. Végre megnyugodhatok Will rendben van.

Azért ezután is visszaküldtem a wendigomat hozzá. Biztos, ami biztos. Tudni akarom hol jár, hogy gyógyul, mi történik vele. Vajon utánam jön-e? Keres-e engem egyáltalán, vagy sikerült megutáltatnom magam vele? Bár ezekre a kérdésekre nem kapok választ, de legalább azt tudom, hogy rendben van és ez nekem pontosan elég.

- Megérkeztek! Itt vannak, itt vannak. - Ugrál mellettem a léleklényem, pont mikor kiszállok a taxiból. A hétvégére Palermoba jöttem nyaralni. Így most éppen a hotelem előtt állok. Szerencsére nagyon kevesen vannak az utcán, így nem tűnik fel, ha a levegővel beszélgetek.

- Ez gyors volt. Szerinted csináljunk nekik meglepetést? - Gondolkodom el és már meg is jelent három fajta ötlet a fejemben.

- Igen, igen, igen. - Kapom meg a választ és ezért lesz az, hogy aznap este alvás helyett egy kicsit izgalmasabb tevékenységet folytatunk a wendigommal. Ez nem egy egyszerű hasfelmetsző hulla lesz, ez egy üzenet lesz szívünk választottjának. Egy bocsánatkérés és ajánlat egyben. Munkánk végeztével visszatérünk a hotelbe és én végigalszom a délelőttöt. Délután pedig, amikor a városban sétálok érdekes dologra leszek figyelmes.

- Az ott Rinaldo Pazzi és... - Pislogok, hiszen alig hiszem el, amit látok. - Will? - Bukik ki belőlem a kérdés, ahogy bámulom a férfit, aki elérte, hogy minden gondolatom körülötte forogjon.

- Oda mehetek hozzájuk? - Hallom meg a kérdést magam mellől. Le se kell néznem, hogy tudjam, hogy a léleklényem az.

- Igen. Próbáljunk meg bejutni. Szeretném látni hogy reagálnak. - Mosolyodom el halványan, majd a wendigom segítségével sikerül besurrannunk a templomba. Távolról figyelem, ahogy Will belép a szentélybe és ahogy egyre közelebb ér a külön neki készített hullához.

- Itt hagyta az összetört szívét. - Motyogja maga elé. - Sajnálom Hannibal. - Hunyja le a szemét és szorítja ökölbe a kezeit. Én pedig halványan elmosolyodok.

- Megbocsájtasz? - Jelenik meg mellette a wendigom. Ami kicsit meglep, de nincs mit tenni, ő oda mehet, őt nem veszik észre, velem ellentétben.

- Miért kérsz bocsánatot? Nem csináltál semmit. - Mondja és végighúzza a gumikesztyűs kezét a szív alakú holttesten. A mozdulat hatására engem kiráz a hideg, mintha csak az én karomon húzta volna végig a kezét. - És különben se tudnék rád haragudni. - Mosolyodik el. - Meg foglak találni, ígérem. - Húzza ki magát és néz fel a templom kupolájába. Így olyan, mint egy angyal, aki az istent keresi. - Csak várj meg!