Tudom ki vagyunk

1. Apéritif I.

Egy újabb bűnügyi helyszín, egy házaspár az áldozat. A nő holtteste mellett állok és lehunyom a szemem. Látom magam előtt az ezüstösen csillogó ingát, ami azonnal mozogni kezd, kellemesen vibráló hangot kiadva. Megvárom, míg az inga megáll és kinyitom a szemem. A tetthely eltűnt, a hangok megszűntek körülöttem.

Kinn állok az utcán, látom a mozgást a házban. Gondolkodás nélkül mozgok és töröm be az ajtót, látom a lépcsőn le siető férfit. Felemelem a fegyverem, csak az áldozat van a szemem előtt, ahogy lövök.

- Kétszer lövök rá Mr. Marlowra. Szinte sebészi pontossággal átmetszem a nyaki érköteget, haldokolva nézi, ahogy elveszem tőle azt, ami az övé. Ez a tervem. - A női hangra azonnal fordulok és gondolkodás nélkül lövök is.

- Biztos kézzel átlövöm Mrs. Marlow nyakát. Nem halálos a seb, a lövedék elkerüli az artériákat, de megbénítja, mielőtt távozik. Ez nem jelenti, hogy nem érez fájdalmat, csak azt, hogy nem tehet ellene semmit sem. Ez a tervem. - Lépek el a földön fekvő mellett és kapcsolom ki a riasztó rendszert. Hirtelen a biztonsági rendszerből meghallok egy férfi hangot. A felismerés azonnal elér. Egy pillanatra visszatérek a jelenbe.

- Kérem a biztonsági cég eseménynaplóját. - Mondom komolyan, nem nézve senkire. - Téves riasztásként rögzítették. - Lapozok bele a dokumentumba. - A múlt héten is volt egy. Nahát. Lehallgatta őket. - Miután átnézem az adatokat és megbizonyosodok róla, hogy igazam volt, visszatérek a rekonstrukcióhoz. - Rögzítette Mrs. Marlow beszélgetését a biztonsági társasággal. - A rekonstrukciómban a riasztóhoz egy felvevőt emelek és ahogy a társaság embere megszólal úgy játszom be a múlt heti beszédet. - És most lesz igazán borzalmas Mrs. Marlow számára.

Egy évvel később az FBI akadémia, Quantico, Virginia

- Mindenki gondolt már arra, hogy valahogy megöl valakit. Akár saját kezével, akár isten keze által. Képzeljék el, hogy megölik Mrs. Marlowt. Miért kellett meghalnia? Mi volt a tervük? Mondják el kik maguk. - Fejezem be az előadást és kezdek el összepakolni, mikor egy öltönybe öltözött alak jelenik meg a teremben, vállán egy vadászgörénnyel és felém siet.

- Mr. Graham. Jack Crawford különleges ügynök a viselkedés kutató egység vezetője. - Rá se nézek a férfire, ahogy kezet fogok vele, puszta udvariasságból.

- Már találkoztunk. - Jegyzem meg.

- Igen. A... - Kezd bele, de félbe szakítom.

- Még mindig úgy gondolom, hogy vásári a múzeum neve, de nem hiszem, hogy ezért jött Jack. Úgyhogy térjen a tárgyra, ha lehet. - Mondom, ahogy elindulok kifelé a kampuszról.

- Mondja kölcsön vehetném a képzelőerejét? - A kérdésre értetlenül nézek a férfire a szemüvegem mögül.

- Mire kellene? - Kérdezem gyanakodva.

- Minnesotaban nyolc lányt raboltak el nyolc különböző kampuszról, nyolc hónap alatt. - Kezd el magyarázni.

- Én csak hétről hallottam. - Mondom komolyan. - Mikor értesítették?

- Három perccel azelőtt kaptam a hírt, hogy beléptem a terembe. - Mondja komolyan, én pedig felteszek pár kérdést, amikre már amúgy is tudtam a választ. Persze, hogy azt hiszi az FBI, hogy elrabolták őket, ha nincsenek hullák, de ez nem jelenti egyenesen ezt, csak azt, hogy rossz helyen keresgélnek. Amíg elérünk Jack irodájába, ő elmondja, amit tud az eltűnt lányokról. A férfi a kezembe ad egy fényképet, ahogy a nyomokkal teletűzdelt táblája elé áll.

- Elise Nichols. - Mondja és elmeséli, hogy mikor és honnan tűnt el. Én leveszem a szemüvegem, hogy jobban tudjak koncentrálni.

- Az előző hét már halott, nem gondolja? Talált egy újat. - Mondom komolyan, de a szavaim, mintha elmentek volna a férfi füle mellett. Ez a baj az FBI-al mindig egyetlen ügyre fókuszálnak, nem látják a kapcsolatokat. Végignézek a táblán és jól megfigyelem a lányokat, akiknek mindegyike barna hajú és barna szemű, ráadásul Jack abba is beavat, hogy a koruk és a testalkatuk is mind megegyezik. - A fickó olyan mint Willy Wonka minden elrabolt lány egy csokoládé szelet. A sok csokoládészelet között van az igazi, a kiszemelt áldozat. Ha maradunk a hasonlatnál ő a maga aranyszelvénye.

- Bemelegít a szelvényhez. - Csak megforgatom a szemem.

- Nem az első és nem is az utolsó, a fickó titkolja mennyire fontos. Én így tennék, maga nem? - Kérdezem magam előtt összefont karral, majd megfordulok, hogy elhagyjam a helyet. Már tudom mire megy ki a játék és nem nagyon tetszik a szaga, de persze Jack Crawfordnak nem lehet nemet mondani, úgyhogy képtelen vagyok belemenni abba, hogy segítek neki megoldani ezt az egy ügyet. Így kerülünk délután a Minnesotai Duluthba, ahol az utolsó lány szülei laknak. Én csak némán a szobát és a képeket figyelve hallgatom, ahogy az ügynök végzi a dolgát, amíg észre nem veszek valamit.

- A macskával mi van? - Bukik ki belőlem, amivel elérem, hogy a szülők kicsit kétségbe essenek, de végül azt a választ adják, amire számítottam. Mikor Jack elhív már majdnem, hogy várom, hogy leszidjon, de megelőzöm. - Innen vitte el Jack! A lány hazajött megetette a macskát a ficó pedig innen vitte el. - Ahogy ezt kimondom a férfi a füléhez emeli a telefonját és idecsődíti az egész csapatát. - Láthatnám a lány szobáját? - Kérdezem, mire az apa felvezet az emeletre, már akkor tudom, hogy valami nincs rendben, mikor felérünk a lépcsőn és amikor meglátom a macskát, ami az egyik ajtót kaparja már ötletem is van, hogy mi.

Persze az apuka nem vette jó néven, hogy nem akarom a lányához engedni, de tudom, hogy jobb lesz neki így. Végül hála Jacknek egyedül maradok a szobában a lány holttestével. Mély levegőt veszek és lehunyom a szemem. Az inga azonnal megjelenik és mozogni kezd. Látom a mozdulataim, ahogy a lányra vetem magam és fojtogatni kezdem, látok a szemem sarkában egy őz sutát, de mikor felé fordulnék megzavarnak.

- Maga Will Graham. - Nagyokat pislogva kerülök ki a rekonstrukcióból, hogy egy ázsiai nőt pillantsak meg, meg egy nyest szerű lényt, egy keselyűt és egy hiénát. A nő aki megszólalt persze azonnal beszélgetni próbál velem, de én ahogy általában most se vagyok oda az ötletért. - Maga FBI-os?

- Különleges ügynök. - Jegyzem meg.

- Soha nem is volt terepen? - Kérdezi meglepetten.

- Szigorú az ellenőrzés. - Erre a lány elmosolyodik.

- Kiszűrik az instabilokat, maga instabil?

- Talán. - Mondom, de nem akarok tovább foglalkozni a dologgal, így mikor Jack és a csapat többi tagja megjön az ablakhoz lépek. Hallgatom, ahogy felvetik az elképzeléseiket.

- Az gyógyszer. - Mondom komolyan, mikor elkezdenek azon vitatkozni, hogy talán azért van agancsbarka a sebben, mert felöklelte egy szarvas. Szavaimra Jack úgy néz rám, mint egy őrültre.

- Azt hiszi meg akarta gyógyítani?

- Nem! Helyrehozni, már amennyire lehet, ha egyszer megölte. Akármit is csinált a többiekkel vele nem tudta megtenni. - Fejezem be.

- Ő az aranyszelvény? - Erre majdnem elnevetem magam.

- Nem, ez bocsánat kérés. Nem tisztelte meg. - Mondom komolyan.

- Akkor kit keresünk Will? - Kérdezi, én meg sóhajtok egyet.

- Egy őz sutát. - Mondom, majd amilyen gyorsan csak lehet megpróbálom elhagyni a helyszínt. Pár óra múlva már otthon Virginiában, Wolf Trapben vezetek, mikor meglátok az úton egy kóbor kutyát. Elmosolyodok és megállítom az autót, nem sietek, csak megpróbálom magamhoz hívni az állatot. Végül sikerül megmentenem szegényt, nincs nyakörve és csupa kosz. Hazaviszem magammal és ahogy minden kutyámmal csináltam megmosdatom, majd a tornácomon kieresztem hozzá a többi kutyust.

- Winston ők a többiek. Többiek ő Winston. - Mutatom be a kutyákat egymásnak, majd leülök a székre, ami mindig itt van és fújok egy hatalmasat.

- Megint hazahoztunk egy kutyát. - Szólal meg a hangom kicsit morcosan, de én csak helyeslően hümmögök. - Tudod ez nem baj, de már megint nem vadászkutya. Pedig már milyen régóta akarok egy vadászkutyát Will. - Hunyja le a szemem, de azonnal ki is nyitom és megsimogatom a legközelebbi kutyám fejét.

- Nyugalom William az első vadászkutya, amit találunk a tiéd lesz. - Kuncogom a válasz után, amivel elérem, hogy az elmémen és a testemen velem osztozó másik felem megnyugodjon.

- Nem vagy igaz! - Neveti az én hangomon.

- Egyikünk sem az. - Rázom meg a fejem.