ROSALIE

cero

•joven – [melléknév] fiatal•

Sokszor gondolkodtam már el azon, mégis milyen irányba haladt volna az életem akkor, ha az apám nem hagy minket magunkra a beteg, ápolásra szoruló anyánkkal New Yorkban. Én voltam az első gyerek, a legidősebb a négy közül, így azt hiszem mindenkinek egyértelmű volt, hogy az akkor csupán tizennégy éves Rosalie vegye át az apja szerepét a családja túlélése érdekében.

Fiatal voltam.

Egy öcsém és még két húgom volt, akik mindhárman rettegéssel teli tekintettel fogadtak a nappalink elnyűtt kanapéján ülve azon a délutánon. Én éppen akkor értem haza az iskolából, nyolcadikos voltam. Értetlenül köszöntöttem testvéreimet, majd felmentem az emeletre, csak hogy szembesülhessek a ténnyel, mely minden egyes napomat beárnyékolta.

Sóhajtva igyekeztem felfelé a lépcsőn az emeletre, majd a folyosón jobbra fordulva a legelső ajtó kilincsére fontam ujjaimat, benyitva ezáltal a szüleink szobájába, ahol legnagyobb meglepetésemre csak édesanyámat láttam, ahogy az ágyon összegörnyedve markolja a takarót, közben folyamatos szipogást hallatva.

  – Mama?

Fájdalmasan mordult fel, ahogy arcáról letörölte a könnyeit.

A mellkasomban megint éreztem a szorítást, azt a tehetetlenséget, amit mindig akkor éreztem, ha az anyám közelében voltam. Luna, a legkisebb húgom születése után történt, hogy az orvosok valamilyen okból kifolyólag, a biztonság kedvéért csináltak még néhány vizsgálatot, melyeknek eredményeként végül egy még időben felfedezett daganat állt a papíron. A tüdőjén. Nagy szerencséje, de leginkább nagy szerencsénk, hogy még teljesen az elején sikerült ezt felfedezni, mert így a kemoterápiával is a lehető leggyorsabban tudták elkezdeni az anyánk kezelését. Emlékszem, az apám sírva jött haza, majd miután elaltatta a testvéreimet, leült velem a konyhában és lassan, hogy a tizenpár éves fejemmel fel tudjam fogni amit mondani akar nekem.

– Mija, édesanyád beteg. De a kezelés által még meg lehet menteni. Rosalita, ígérj meg nekem valamit, édesem, rendben? – mélyen lélegezte be orrán keresztül a levegőt, majd kezét kinyújtva ujjával az arcomat simogatta. [mija - édesem, kincsem] – Ígérd meg nekem, hogy bármi is történjék a jövőben, te mindig itt leszel a családoddal és vigyázni fogsz rájuk. Megvéded őket, legyen szó bármiről, és azon leszel, hogy ne legyenek nehézségeik. Rendben?

Naív voltam, egy kislány, aki vakon hitt mindenkiben. És mivel mindezt az apám mondta nekem, sőt, megígértette velem, nem tudtam nemet mondani. Hogy is mondhattam volna. Kis koromtól kezdve arra tanítottak, hogy még ha a világ omlana össze körülöttem, a család akkor is fontosabb, mint bármi más. Az ilyen beállítottságnak köszönhetően pedig egyértelmű volt, hogy ígéretet teszek az apámnak.

– Rosalita, minden rendben? – kérdezte, de hangja erőtlen volt.

Csak a fejemet ráztam, mert nem tudtam pontosan mit kéne mondanom. A gyerekek a nappaliban ültek egymás mellett, a házunkra hatalmas, feszült csend telepedett, ő pedig a megszokottól teljes mértékben eltérően egyes egyedül volt a szobában. Abban a szobában, amelyikben mindig ketten szoktak lenni. Ő és az apám.

– Most érkeztem meg az iskolából, csak látni akartalak – formáltam meg végül egy valamelyest elfogadható és lényegében igaz mondatot és már be is másztam mellé az ágyba, hogy normálisan is üdvözöljem. Négy éve kezdődött el a kemoterápia, de javulás helyett én csak azt láttam, hogy minden egyes kezelés végeztével kevesebbet láthatok az anyámból. – Anya..