Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

2. fejezet - A hajnal igazi fénye

Sugawara fáradtan mosolygott rá az egyik kisgyerekre, aki nagyon lelkesen integetett neki a hintáról. A kislány Koushi osztályába járt, és talán az egyik legaranyosabb gyerek volt, akivel valaha találkozott. Meg talán a kedvence is, de természetesen ezt senkinek sem hangsúlyoztatta, mert ki is rúgnák miatta. De azért a szokásos kedvességével szólt a lánynak, hogy ne lökje magát túl magasra, mire Yachi csak nevetve ígérte meg a tanárának, hogy bízhat benne, mielőtt újra ellökte volna magát a földtől a teljes erejét beleadva. Suga egy elfojtott nevetéssel ingatta a fejét, közben ügyelve arra, hogy ne vegye le a tekintetét a kislány alakjáról. Soha nem fogja megszokni a gyerekek logikáját, mikor belegyezően bólogatnak a fiú kérésére, és rá egy másodpercre már gondolkodás nélkül folytatják azt, amit Koushi pont kért, hogy ne tegyenek. Az ilyen pillanatok egyszerre adtak szívrohamot Sugawarának és érték el nála, hogy egy nevetés szökjön ki a száján. A kisgyerekek annyira csodálatosak Suga szerint, és ilyenkor jön rá újra és újra, hogy miért is választotta ezt a jövőt magának. A tanulók mindig fel tudták vidítani, ami miatt Koushi csak nagyon ritkán érezte azt, hogy nincs egy boldog pillanat sem az életében.

- Suga-san, hogy hogy még itt vagy? – kérdezte Akaashi, mikor Suga mellé ért. A fiú megrezzent egy pillanatra, mert nem számított a másik érkezésére, de nem mutatta ki pillanatnyi zavarát.

- Yaku megkért, hogy maradjak itt helyette, mert el kellett mennie valahova. És én úgy is szabad voltam ma délután, ezért gondoltam elvállalom – magyarázta Suga nem túl lelkesen. Reggel héttől az iskolában volt, és minden percben történt valami, ami miatt nem tudott szünetet tartani. Arról nem is beszélve, hogy mindig szemmel kellett tartania a gyerekeket az egész közben.

- Ez már a hanyadik alkalom, hogy teljesíted a kéréseit? – kérdezte Akaashi irritáltan. Nem értette, hogy Suga miért vállal mindig mindent el, ami nem is az ő feladata. – Számolnod kéne, hogy mennyiszer vállaltál el valamit, amit igazából másnak kellett volna megcsinálnia. – Suga a szemét forgatta a mondatra, Akaashi már nem először mondja ezt. – Ne forgasd a szemedet, te is tudod, hogy igazam van!

- És mi van akkor, ha én szeretem a munkámat, és szeretnék több időt tölteni a gyerekekkel? – kérdezte Suga, mint egy védelmi mechanizmusként.

- Én is szeretem a munkámat, de ez nem azt jelenti, hogy addig dolgozok, amíg végkimerülésben meg nem halok – magyarázta szem forgatva.

Suga nem válaszolt erre, és próbált mindeközben nem tudomást venni a fáradtságról is, ami egyre jobban elárasztotta a testét. A látóköre összeszűkült, a végtagjait pedig olyan nehéznek érezte. De nem hagyhatta, hogy Akaashi meglássa rajta mindezt, mert ez is csak igazat adna a fiú állításának, így kihúzva magát állt ellen az alvás csábításának, miközben próbált Yachira fókuszálni a szemeivel, aki még mindig a hintán volt. Ő volt az egyedüli, aki még itt volt, mivel a kislány szülei még nem jöttek érte.

- Mikor lett vége a munkaidődnek? – kérdezett rá Akaashi, néhány másodperc némaság után. Mind a ketten Yachit figyelték, aki úgy látszik még a késői óra ellenére is nagyon élénk volt.

- Olyan két órája – válaszolt Suga némi gondolkodás után.

Akaashi ránézett a karján lévő órára, ami este fél hetet mutatott, de nem mondott semmit, pedig mind a ketten tudták, hogy Sugawara reggel héttől már itt volt. És nem ez volt az első eset ezen a héten,- sőt ebben a hónapban-, hogy Akaashi, aki a délutáni műszakban volt, találkozik a délelőtti műszakú Sugával. De Akaashi soha nem kérdezett rá direkt, hogy miért történik mostanában folyamatosan ez, inkább csak csendesen megfigyelte a fiút. A mindig fáradt tekintetét, a hamis mosolyt, ami felváltotta a régebbi őszintét, és a megtört testtartását, amikor senki sem figyelt.