Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

23. fejezet - Új irány

Azt hinné az ember, hogy egy idő után a fájdalom enyhül, sőt, talán néhány hét vagy akár hónap múlva teljesen eltűnik. Hogy nem marad semmi utána, minden visszakerül a régi kerékvágásba, és az emlékek teljesen elködösülnek. Homályos lesz minden, és semmi nem fog emlékeztetni a fájdalomra.

A valóság pedig mégis az, hogy egész végig ott van veled. Csak az ember nem veszi észre egy idő után.

Sugawara visszatért a mindennapjaiba a szakítás után; tanult és tanított, eljárt kávézni Akaashival, későn aludt és korán kelt. Minden visszatért a szokásos rendbe, így senki nem mondta meg volna, hogy valami történt néhány héttel ezelőtt. Kivéve Sugát, aki pontosan emlékezett mindenre, és soha nem hitte volna, hogy ilyen érzés lesz a szakítás, mivel mindenben Daichit látta. A nap nagy részében nem jutott eszébe Daichi, hiszen nem volt sok szabadideje, de még így is folyamatosan utat talált magának a gondolata. A rendőr emléke a kis pillanatokban jött elő, hirtelen jelent meg és ugyanilyen hirtelen tűnt el. Daichi ott volt minden kávézásnál, minden esőcseppben, és minden félálomban. Olyan helyeken, amit Suga akaratlanul is Daichihoz kezdett el hozzáfűzni. Így Koushi bárhogy is próbálta, nem tudta teljesen elfelejteni Sawamurát, hanem együtt kellett élnie azzal, hogy folyamatosan eszébe jutnak a vele kapcsolatos emlékek.

Ezt pedig muszáj volt valakivel megbeszélnie, így elmondta Akaashinak is, reménykedve, hogy a másiknak is volt már ilyen érzése.

- Szerintem jó ötlet volt elfogadnod Takeda ajánlatát – mondta Akaashi, miután Suga kiöntötte a lelkét. Péntek délután volt, és Akaashi meghívta magához Koushit, míg Bokuto még dolgozott. – A továbbképzés ad valamit, amin gondolkodhatsz, így nem kell rá gondolnod.

- De pont ez a probléma, hogy nem akkor jut eszembe Daichi, mikor dolgozom, hanem akkor, amikor nincsen semmi dolgom.

- Akkor kezdj el kijárni – válaszolta egyszerűen, miközben leült Suga mellé a kanapéra. Koushi már a macskával az ölében ült a kanapé másik végében. – Nincs valaki, akivel régen találkoztál, vagy akivel még nem tudtál találkozni?

- Hm... Nem is tudom – bizonytalanodott el Koushi, miközben a macska a combjába mélyesztette a körmeit. – Nem igazán ismerek másokat a munkatársainkon kívül – ismerte be halkan.

Mióta kijött az egyetemről, nem igazán volt ideje barátkozni a munkatársain kívül bárkivel. Egyrészt nem tudta hogyan, másrészt nem igazán érezte szükségét. De most más volt a helyzet. Most valóban jól jönne új ismeretség.

- Mi van azzal a sráccal, aki nemrég költözött be az épületetekbe? Mintha azt mesélted volna, hogy megbeszéltétek, hogy találkoztok? Nem meséltél sokat róla, szóval nem tudom, de ő pont jó lehet megoldásnak.

- Most, hogy mondod, tényleg! – válaszolta meglepődve Suga. – Erről el is feledkeztem.

- Na látod. Mi lenne nélkülem veled, nem igaz? – Akaashi hangja élcelődő volt, de a testtartása még mindig a nyugodtság mintaképe volt, amit Koushi most imádott a másikban. A biztonság érzetét keltette, ami elhitette Koushival is, hogy minden rendben van.

- Pontosan, mi is lenne velem nélküled – forgatta meg Suga a szemeit válaszként, de mosolyogva dőlt neki Akaashinak, hogy a vállaik összeérjen. A macska az ölében nem igazán örült ennek a változásnak. Akaashi válaszként horkantott egyet, de ő is neki dőlt Koushinak néma támogatásként.

Koushi szótlanul élvezte a csöndet körülöttük, és ténylegesen elengedte magát. A szemeit becsukta, csak most észlelte a nap fáradalmait magán, és az se segített, hogy Akaashi felemelve a Sugához közelebbi kezét óvatosan ráhelyezte a hátára, így mutatva, hogy nyugodtan dőljön rá még jobban. Suga boldogan hümmögött egyet válaszként belesimulva a másik érintésébe.