Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

13. fejezet - Hallgatás

Daichi éppen haza felé sétált az esti műszakjából hajnalban, mikor megkapta az üzenet Sugától. Már meg sem lepődött a kései üzenet láttán, de a tartalmától már annál inkább. Sawamurától még soha nem kértek ilyet, és ha őszinte akart lenni, akkor nem is vállalna el önként olyan programokat, amiknek köze van a gyerekekhez. De most az egyszer úgy érezte, hogy tehet kivételt, így beleegyezett.

- Tudod egyáltalán, hogy melyik kisgyerek volt az, aki ennyire megkedvelt téged? – kérdezte Kuroo másnap, vagyis inkább aznap reggel. Daichi megkavarta a kávéját, miközben vállat vont válaszként.

- Gondolom a vörös hajú kis srác az – mondta Daichi lassan egy ásítás közepette. A kávé még nem tette meg a hatását, a két műszak egymás után pedig csak rosszabbá tette a helyzetet. – Ő volt az egyetlen, aki kétszer is eljött az előadásra, két különböző alkalommal. Suga nem írt külön, hogy ki is az, de nem hiszem, hogy mást annyira megfogtam volna. Perpillanat azt sem értem, hogy ez a kissrác mit látott, ami miatt ennyire találkozni akar velem.

- Ha ez megnyugtat – válaszolt egyből Kuroo kedvesen. – Én sem értem, hogy mit látott benned. – Kuroo elégedetten mosolygott, amire Daichi csak egy gúnyosabb mosollyal válaszolt.

- Kedvességed határtalan ma reggel – fűzte hozzá Sawamura.

- Ne vedd magadra, de szerintem annak a gyereknek teljesen mindegy lett volna, hogy én vagyok ott vagy te. Neki bármelyik rendőr megfelelne, szóval miért nem kérsz meg valakit innen, hogy találkozzon helyetted a gyerekkel, ha ennyire nem szereted őket. – Kuroo kérdése és felvetése teljesen megállta a helyét, mivel logikus volt és teljesen kivitelezhető, Sawamura mégsem akarta elfogadni.

- Eh... De engem kértek meg, akkor nem lenne szép dolog lemondani és átadni másnak, nem? – kérdezte Sawamura hátra dőlve a székében és szétnyitva a lábait, hogy nagyobb helyet foglaljon el. Önkénytelenül próbált határozottnak és önbizalommal telinek tűnni, ami csak a testtartásában mutatkozott meg, mivel hezitálva szólalt meg, a hangja pedig bizonytalanul szólt. Kuroo pedig egyből átlátott rajta.

- Váó, nem hallottam még tőled egyszerre ennyi hazugságot, mint most – nevetett, jót szórakozva a másikon. Daichi enyhén elpirulva forgatta a kezében a kávéspoharat. – Általában nyugodt szívvel adod át másnak a munkát, ha van rá lehetőség, most pedig ellenkezel. Kezdem úgy érezni, hogy itt nem csak elvi kérdésről van szó, hanem inkább a tanárod miatt nem akarod lemondani.

- Nem tudom miről beszélsz – reagált rögtön Sawamura.

- Pontosan tudod miről beszélek, és nem értem, miért kell így viselkedned emiatt. Légy férfi – mondta Kuroo, majd rácsapott a társa hátára, amitől Daichi érezte, ahogy kiszáll a tüdejéből a levegő egy pillanatra. – Felnőtt férfiak vagyunk, nem pedig olyan középiskolás fiúk, akik nem merik kimondani azt a szót sem, hogy szerelem. Szóval embereld meg magadat!

- Ez egyszerre volt lelkesítő és egyszerre préselte ki az összes levegőt a szervezetemből, ami már nem volt annyira kellemes – válaszolta nehéz légzéssel Sawamura, kezeit a mellkasához szorítva.

- Hey, hey, hey! – kiabálta Bokuto, miközben nagy lendülettel kinyitotta az ajtót, és besétált rajta. Daichi összerezzent; még ennyi év barátság után is néha megijeszti a munkatársa hangossága.

- Miért vagy ilyen lelkes ilyen korán? – kérdezte Sawamura letéve a fejét az asztalra fáradtsága jeléül. Összesen három órát aludt, és nem ez volt az első eset ebben a néhány napban, ami kezdett meglátszódni rajta. De kedvesen ezt semelyik munkatársa nem akarta megjegyezni neki, inkább figyelmen kívül hagyták.