Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

21. fejezet - Valóság

- Suga, figyelsz rám? – kérdezte Akaashi, megbökdösve a másik karját. Koushi megijedve rezzent össze a hirtelen ért érintésre, és gyorsan feljebb ült a székében.

- Igen, persze – válaszolta gyorsan, mint aki nem éppen most aludt el majdnem egy szünet közben.

- Oké, szeretnél róla beszélni, Koushi? Minden rendben? – kérdezte Akaashi most már érdeklődően, miközben leült a mellette lévő szabad székre. Akaashi felemelte a karját és óvatosan rátette a barátja hátára, néhányszor végig simítva azt, ezzel is egyfajta együttérzést mutatva. – Rosszabb állapotban vagy, mint eddig bármikor. Minden oké?

- Csak nagyon fáradt vagyok. Ez a hét teljesen kikészít engem –válaszolta egyszerűen Suga, mert érezte, ha most belemegy a részletekbe, akkor nem fog megállni, amíg mindent ki nem ad.

- Gyerünk Suga! Tudod, hogy én itt vagyok az egész sztorira, úgy, ahogy régen csináltuk egyetemen – lökte meg még egyszer Akaashi, hátha ezzel egy kicsit jobb kedvre deríti a másikat. – Kirohanunk egymásnak a dolgokról, miközben felhúzzuk magunkat a sok hülyeségen, amik történtek, majd a végén elmegyünk rament enni.

- De még dolgozunk, nem tudunk elmenni kajálni - nyögte Suga még mindig az asztalon fektetve a fejét, ami miatt a hangja is enyhén eltorzult.

- De ebédszünet van, szóval annyit tudok csinálni, hogy lefőzök két kávét nekünk, és leülünk beszélgetni, amíg nem csöngetnek.

Suga némán bólintott, és néhány pillanattal később érezte, ahogy Akaashi elsétál mellőle. Koushi lassan felállt a székből, majd átsétált ahhoz az egy darab kanapéhoz, ami a tanáriban volt az egyik sarokban. Akaashi néhány perccel később visszatért két bögrével a kezében, és ledőlt a barátja mellé, átnyújtva a forró kávét.

- Te szoktad hiányolni az egyetemi éveinket? – kérdezte lassan Suga, lenézve a bögrébe, amiben csak csöndben kavargott a feketeség.

- Igen, főleg minél több év telik el – válaszolta Akaashi sóhajtva, miközben neki dőlt Suga vállának, majd rá is hajtotta a fejét. – Olyan messzinek tűnik már az egyetem, és kicsit úgy érzem, hogy a legjobb éveim már mögöttem vannak. Pedig nem is vagyunk idősek, szóval nem értem, hogy miért gondolom így.

Suga teljesen egyetértett a barátjával, ő is így érzett, és az egy kicsit megnyugtatta, hogy nem ő az egyetlen, akinek ezek a gondolatok egyre többször megjelennek. Sugawara egy mély sóhajt kiengedett a száján, és lejjebb helyezkedett a kanapén, így már ő is rádőlve enyhén Akaashira, és az enyhe nyomás, ahogy egymásnak dőltek, kellemes melegséget hagyott maga után.

- Akkor te is szoktál ezekre gondolni, nem csak én. Ez egy kicsit megnyugtat – szólalt meg végül Koushi halkan. – Egyre többször gondolkodom el ezen, és őszintén szólva eléggé megijeszt a gondolat – tárta ki a lelkét Suga. Akaashi pillanatokkal később rátette az egyik kezét a másik combjára, egy gyengéd érintésként, ahhoz, hogy érezze a másik, hogy itt van és hallgatja őt. Egyfajta bíztatásként hagyta, hogy a keze súlya ráhelyezkedjen Suga lábára. – Néha arra gondolok, hogy milyen jó lenne tudni, hogy mikor vagy életed legjobb pillanatában, mielőtt még elmúlna. És nem tudom, hogy nekem már elmúlt ez a pillanat, vagy még csak jönni fog. És ez megijeszt.

- Hm. Mostanában kezdtél el te is ezen gondolkodni, igaz? – kérdezte Akaashi, miután beleivott a kávéjába. Suga bólintott. – Történt valami, ami miatt ilyen dolgokra keveredett a gondolatod?

- Igen, emiatt is vagyok igazán fáradt lelkileg. Testileg pedig csak a szokásos, rossz alvási szokásaim – magyarázta Sugawara. – Néhány nappal ezelőtt az igazgató behívott az irodájába – mondta Koushi, amire Akaashi csak felhúzta a szemöldökét és enyhén messzebb húzódott, hogy jobban rálátson a másikra.