Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

20. fejezet - Elérhetetlen

Daichi újra munkába állt a hét elején teljesen feltöltődve a hétvégén történtek miatt. Boldognak érezte magát, és még az sem zavarta, hogy reggel négykor kellett felkelnie, hogy időben beérjen a kezdésre és az eligazításra. Maga a reggeli találkozás és a feladatok kiosztása gyorsan ment, Sawamura alig pislogott kettőt, és máris egy forgalmasabb utcán találta magát két másik munkatársával. A feladat egyszerű és könnyen teljesíthető volt, hiszen az egész délelőttöt csak őrjáratként kellett végig vinniük, ami pont elég időt adott arra nekik, hogy megigyák a reggeli kávéjukat egy nyugodt járkálás mellett.

- Én mondom nektek, akit ide beosztanak, az kapja a legjobb munkát – szólalt meg az egyik munkatársa, Asahi, egy nyújtózkodás közben. – Semmit sem kell csinálni, és mégis kapsz érte pénzt.

- Egyetértek. Minden egyes héten várom, hogy ide osszanak be egyik nap. Ha nem is mindig, de néha jó egy kicsit visszalépni, és könnyebb feladatot kapni – válaszolt egyből a másik, majd beleivott a kávéjába.

Daichi csöndben nézte őket, hiszen nem tudta eldönteni, hogy egyetért-e velük vagy sem. A kávés pohár égette a kezét, miközben próbált rájönni, hogy mit is válaszoljon erre, de a végén inkább csak beleivott a kávéjába, hogy ne csak a kezét, de így már a torkát is leégesse vele. Aztán végül mégis közbe szólt.

- De nem gondoljátok, hogy sokkal érdekesebb és értékesebb valami olyan feladatot kapni, ami tényleg számít? – tette fel a kérdést komolyan Daichi. Mind a két munkatársa Sawamura felé fordult, és várták, hátha tovább folytatja. – Csak most, hogy mondtad, arra gondoltam hirtelen, hogy én sokkal szívesebben dolgoznék valami olyan dolgon, amin látom, hogy fontos, és amiközben látom, hogy tényleg teszek valamit valakiért. Az emberekért, a társadalomért. Értitek – magyarázta.

- Én értem mire gondolsz, bár azt meg kell hagynod, hogy azért néha jó kicsit lassabb és jelentéktelenebb feladatokat kapni – reagált egyből Asahi bólogatva. – Tudod. Kicsit pihenni és kilépni a stresszel teli feladatok sokaságából.

- Mondjuk azt is hozzá kell tenni, hogy lehet te nagyravágyóbb vagy mint mi – szólt közbe Daichi másik munkatársa. – Amivel semmi baj sincsen szerintem, csak nem mindenkiben van benne ez a lelkesedés már.

- Hm. Igazad lehet – válaszolt Sawamura megkavarva a kávéját.

Igazuk volt a munkatársainak, és Daichi valóban látta azt, hogy itt, a többiekkel ellentétbe, ő azt várja minden egyes eligazításnál, hogy milyen feladatot fog kapni, és reménykedik, hogy tényleg olyan lesz, mint amit ő akar. Olyat, ami kihívást takar maga mögött. És vannak olyanok, akik egész végig a legkönnyebb munkáért reménykednek, amit Sawamura teljes mértékben meg tudott érteni, csak nem azonosult velük.

- Szerintem, ha beszélsz a főnökkel, miután lejárt ez a körjáratod, és elmondod neki azt, hogy nem szeretnél körjáratra járni, lehet megérti és még boldog is lesz, hogy van valaki, akit berakhat örömmel valami kinti, komolyabb munkára. Nem, Asahi? Te régebb óta ismered a főnököt, mint mi – mondta Daichi munkatársa.

- Hm? Ja, igen, ebben egyetértek. Ráadásul még azt is mondhatod neki, hogy te már Miyagiban voltál küldetéseken, szóval nyugodtan berakhat máshova, mert már van tapasztalatod. Ha ezt mind elmondod, szerintem bele fog egyezni. Én szurkolok neked – mosolygott bíztatóan Asahi Daichira, erőteljesen megveregetve a hátát, ami ugyanúgy kiverte belőle az összes levegőt egy pillanatra, mint amikor Kuroo és Bokuto csinálja.

Daichinak, fellendülve a munkatársai bíztatásától, valóban az első dolga az volt, hogy elmenjen ebéd után a főnökhöz beszélni. Ahogy az ajtónál állt, végig járta a testét az izgalom, ami csak erősödött benne, amint kopogott az ajtón. A válasz néhány pillanattal később megérkezett, és Daichi már nyitotta is az ajtót.