Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

22. fejezet - Üresség

A következő nap heves esőzéssel érkezett meg, azzal a fajtával, amitől inkább az ágyban maradna az ember, begubózódva, a világtól elzártan.

Sugawara az esőcseppek hangjára kelt fel, amik erőteljesen verték a hálószobájának ablakát. Mikor Koushi realizálta mi is a hang, enyhén elmosolyodott, szemei ellágyultan követték az esőcseppeket az ablakon. Arra gondolt milyen tökéléletes időzítéssel jött az esőzés, és hogy milyen tökéletesen példázza az érzéseit. Suga még jobban magára húzta a takarót, összegömbölyödve alatta, hátha a hideg érzés eltűnik mellőle. De hiába takarózott be még jobban, még akkor sem maradt más, mint a hideg és üres érzés, ami körbevette. A tekintetét nem vette le az esőről miközben görcsösen szorította a takarót, és már csak azt vette észre, hogy elhomályosul a tekintete, és egy gyenge könnycsepp csorog le az arcán. Koushi összeszorította a szemét, próbálva nem elsírni magát, de az agyát ellepték a gondolatok Daichiról, a tökéletes és a legszebb pillanatokról, amik hozzá kapcsolódnak. Hiába mantrázta magában, hogy nem lehet ilyen gyenge, minden hiába volt. A könnycseppek csöndben folytak le az arcán, majd tűntek el a nyakhajlatában vagy éppen a takaróban, míg Koushi próbálta nem hevesen kapkodni a levegőt. De olyan hirtelen tört rá az előző nap realizációja, hogy nem tudta megállni.

Suga nagyon régen engedte el ennyire az érzéseit, de az időjárás kihozta belőle, az eső mindig olyan érzést keltett benne, hogy ilyenkor minden érzelem sokkal tisztább, és gondolat nélkül kiengedhet mindent.

De ugyanakkor ezek a pillanatok csak táptalajt adtak a negatív gondolatoknak, ami Sugát csak még lejjebb tolta a melankólia és reménytelenség létráján.

Miért olyan nehéz szeretve lenni és szeretni?

Tette fel Suga magának a kérdést könnyes szemmel. Minden egyes párkapcsolata ürességet hozott magával, miközben úgy érezte, hogy esdekel a szeretetért, és újra feltört belőle a sírás. Koushi összeszorította az öklét, és úgy szorította hozzá a mellkasához, a szíve fölé helyezve azt, míg a torkából halkan és megtörten szakadtak fel a sírás és a csuklás közötti hangok.

Suga úgy érezte, hogy minden egyes alkalommal csak esedezik a szeretetért, mint egy kiszáradt ember, aki a szeretet legkisebb jelét is kapkodva fogadja el, mielőtt még eltűnik az.

És Suga elfáradt ebben. Nem akart már semmire sem gondolni, nem akarta érezni a fájdalmat, a szánalmat, amit maga felé érzett, és a szégyent, hogy még a szeretetre sem érdemes.

Mikor Koushi újra az ablakra fókuszálta a tekintetét, a nap már felkelőben volt, az eső pedig mintha már alább hagyott volna, de Suga még nem érezte azt, hogy fel tudna kelni az ágyból. És mintegy támogatásként jelent meg a fejfájás is nála, ezzel is elősegítve a döntést, hogy még tényleg ne álljon fel az ágyból. A homloka és a halántéka is dübörgött, és Suga tényleg úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Nem érezte magát sem fizikailag, sem lelkileg készen arra, hogy dolgozni induljon, így a telefonjáért nyúlva írt az iskolaigazgatónak és Akaashinak is, hogy nem érzi jól magát, így az első néhány óráról hiányozni fog. A válasz szerencsére egyből jött, mind Akaashitól mind Takedatól, így Suga már könnyebb szívvel tudta elengedni a munkát erre a néhány órára, még akkor is, ha már most érezte, hogy a nap végére biztos megint az asztalánál fog kikötni, dolgozatok készítése közben és különböző plusz feladatlapok előkészítésére.

A gondolatai közül a telefon pittyegése rázta ki, ami azt mutatta, hogy mindjárt lemerül. Suga meglepődve fogta újra kezébe a készüléket, nem értve magát, hogyan nem vette észre ezt, és dugta rá egyből az ágya mellett lévő töltőre. De így feloldva a telefont tökéletes rálátása nyílt a még előző esti telefonhívás jelzésére, és onnan már csak néhány önkénytelen kattintás volt a közös chatük, ami tele volt mindennel, amit most elveszített.