Veled minden olyan más - DaiSuga fanfiction

9. fejezet - Melletted

Sugawara nem akarta elismerni, hogy egész szerdán várta a hívást. Természetesen a rendőr nem ígérte meg, hogy biztosan hívni fogja, csak a lehetőséget vetette fel, de Sugát ez nem állította meg abban, hogy minden órák közötti szünetben a telefonját nézze, hátha pont akkor jön be a hívás. És mire elérkezett a délután Koushi kezdte magát egyre szánalmasabbnak érezni, mivel már ő is látta, hogy az előadásoknak rég vége van, és már a diákok is visszaérkeztek Akaashival. Suga kisétált az udvarra a szünetben, ahol a már Akaashi diákjai is játszottak, így sikerült elkapnia néhány hangos beszélgetést, ami csak rontott a helyzeten. Mindegyik gyerek imádta a rendőrt, és a kellékeket, amiket körbe adogatott, mindegyikük tele volt lelkesedéssel. Koushi nem tudta, hogy mire gondoljon emiatt, mert tanárként úgy érezte, hogy örülnie kéne a gyerekek boldogságának, ráadásul az ő segítsége nélkül Daichi nem tudott volna egy közepes előadást sem összerakni. De, mint fiúként, aki éppen csak elkezdett valamiféle érdeklődést táplálni a rendőr iránt, a helyzet csak elszomorította, mivel olyan érzése volt, hogy a valóságban az egész elképzelése csak saját magában él. Azt hitte, hogy a rendőr is érdeklődik iránta, de ezek szerint megint csak túl gondolta. Ami csak jobban erősítette Sugawara felfogását abban, hogy muszáj dolgoznia, elfogadnia és megoldania minden problémát, amit elé tesznek, ahhoz, hogy ne érezze magát teljesen egyedül és haszontalannak.

Koushi egy pár kisgyerek előtt guggolt még néhány percig, hallgatva a mesélésüket a mai napról, és közben próbált mindegyikük történeténél kiemelkedő színjátszással és arcmimikával reagálni, hogy semelyikük se érezze magát kihagyva. És természetesen mindeközben próbálta nem észrevenni Akaashit néhány méterre tőlük, aki felülvigyázott a gyerekekre, és minden szót elkapott valószínűleg. Koushi nem tudta még hova tenni Akaashit és azt, hogy a barátságuk éppen hol tart, vagy egyáltalán még mondhatja- e a barátjának, vagy tényleg mindent elrontott. De igazán meg akarta változtatni a helyzetet, mert nem volt jó érzés. Csak nem tudta hogyan.

Sugawara miután befejezte a beszélgetést a kisgyerekekkel, egyből visszament a tanáriba, és visszatért a telefonnézegetéséhez, még akkor is, hogy tudta teljesen esélytelen.

- Sugawara, az egyik diák anyukája téged keres – szólt be a tanári szobába az egyik tanár, ezzel kizökkentve a fiút a merengéséből.

- Máris megyek! – válaszolt Suga, egyből felállva a székéből egy mély sóhaj kíséretében. Még egy utolsó pillantást vetett a telefonja kijelzőjére, majd bedobta a táskájába. Mikor az ajtóhoz ért, egy ismerős arc fogadta. A nő arca bájos volt, egy kedves mosoly volt az ajkain, a testtartása pedig nyugodtságot mutatott. Túl sokszor beszélt már a nővel ahhoz, hogy ne ismerősként köszöntse a diákja, Hinata anyukáját.

- Elnézését kérem Sugawara sensei, hogy nap közben keresem, de csak most volt időm arra, hogy idejöhessek. Hinatáról szeretnék beszélni.

-Semmi probléma – nyugtatta meg Koushi a nőt, majd ránézett az órára maga mögött. – A következő órám tíz perc múlva kezdődik, addig ráérek. Miről szeretett volna beszélni Hinatáról? – kérdezte, miközben a tanári előtti várakozóhoz vezette az asszonyt, hogy ott üljenek le.

- Shouyou jegyei nem javulnak, és attól félek, hogy ha továbbra is így folytatja, akkor le fog maradni a többiektől. Próbáltam vele én magam tanulni otthon, de nem érzem, hogy előre haladtunk volna bármennyit is. Nincs valami megoldás, ami segítene? – kérdezte Sugawarát a nő, kezeit tördelve.

- Hinata nincs lemaradva annyira, hogy aggódni kelljen most még érte – nyugtatta meg Koushi a mellette ülőt, és egy bíztató mosolyt küldött felé. – De már én is észrevettem a viselkedését az órákon, és abban teljesen biztos vagyok, hogy figyelem zavara van, ami miatt hiába próbálkozik, néhány percen belül elveszti a figyelmét.