A sötétség angyala

Érkezés Paradise szigetére

Külső szemszög:

Serena a fája mellett állt, és éppen az utolsó simításokat végezte el rajta, felkészülve a következő időszakra. Igaz, hogy ő döntött úgy, hogy elmegy kipihenni magát, amivel a többi istennek és istennőnek nem is volt gondja, és lesz is aki gondozza a fáját, de attól még hiányozni fog neki. Nyolc éves korában ültette. Különleges egy fa volt, ugyanis hófehér volt az összes gyökere, a törzse, a levelei és a virágai is. Egyszóval páratlan. Nem létezik sehol a világon egy ehhez hasonló.

Fogalma sincs róla, hogy meddig lesz a halandók világában, de már igazán szüksége volt egy kis pihenésre. Megvan neki a képessége, hogy a halottakat támassza fel, így tehát ő kezeli minden elhunyt élőlény lelkét. Ez nem éppen egy könnyű feladat, még számára sem, de sajnos ezt a pihenése alatt sem tudja elkerülni.

Ezenkívül képes a sérülések gyógyítására. Volt már rá példa, hogy végtagvesztett embernek növesztette vissza az elveszett részét akár egy pillanat alatt.

Meg aztán ott volt az a különleges képessége, a Kék Fény, amellyel az ellenfeleivel szokott harcolni. Ezzel akár magát magát is képes megvédeni, de fegyverré is alakítani azt, vagy bármi mássá, amivé akarja. Vagyis bármire képes vele. Ha úgy akarja, akár az Alapító Titánt is le tudná győzni. Tehát egyszerűen fogalmazva nincsen erősebb lény nála az univerzumban. Az istenek és istennők közül is ő a legerősebb.

Serena egy sóhaj kíséretében elfordult szeretett fájától és egy csettintéssel az emberek és óriások világában találta magát. Egy ragyogó mosollyal az arcán véletlenszerűn elindult egyenesen előre. Nem tartott attól, hogy egy óriás felfalja. Könnyedén le tud győzni akár egy sereget is. Így hát nyugodtan haladt előre.

Órákig gyalogolt csodálva a tájat. Ugyan az otthonához nem fogható, de rendkívül szépnek találta ezt is. Tavasz volt, így láthatta a virágba borult fákat. Különösen az almafák tetszettek neki. A fehér virágjaikkal a sajátjára emlékeztették őt.

A levegő is teljesen más volt azzal szemben ahol ő élt. Az otthonáé eléggé földöntúli volt. Az itteni levegő békés, ugyanakkor feszült.

Sokáig szemlélte a körülötte levő tájat mire arra eszmélt fel, hogy egy ötven méter magas falhoz érkezett, ami zárva volt. Bekopogott rajta.

Egy férfi meghallotta ezt, majd másik katonához lépett.

- Mi az?

- Valaki kopogott. Fel tudnál menni a fal tetejére és megnézni, hogy ki az?

- Ha muszáj - kelt fel a nő. - Egyébként ez furcsa. Hogy került valaki a falakon kívülre?

- Fogalmam sincs - rázta meg a fejét a férfi tanácstalanul.

- Na mindegy. Akkor én léptem.

A nő amint felért a falra már eléggé kívancsi volt. Odalépett a szélére és lenézett. Igazán meglepte az, hogy valóban van ott valaki, ráadásul türelmesen várakozik. Félelem nélkül. Amilyen gyorsan csak tudott lesietett.

- Chris, egy nő van a kapu előtt. Engedjük be őt!

Az ott lévő katonák mindegyike lesokkolódott a hír hallatán.

- Azonnal - mondták egyszerre többen is.

Serenának nem kellett már sokat várnia, hogy beléphessen a kapun.

A jelenlévő férfiakat valósággal megbabonázta a nő szépsége.

- Jó napot! Köszönöm, hogy beengedtek! - üdvözölte az ottlévőket udvariasan.