PHOENIX [BEFEJEZETT]

19 fejezet

A tavasz szélsebesen rontott be az országba. A latyakos utakat már nem kopár, hanem a rügyező fák szegélyezték, a városi komorságot a vibráló nappali és éjszakai élet követte.

Messze a belváros örökösen lüktető életétől, a Wang család rezidenciája maga volt a nyugalom szigete. A hatalmas kertben már sorba nyíltak a szebbnél-szebb virágok, megtöltve a helyét az illatukkal, az udvar zöldellt, a fák ágain is egy-egy bimbó már szétpattant, rózsaszín foltokkal tarkítva a kőkerítést szegélyező fasorokat.

Yibo a nappali egész falát betöltő ablaka előtt állt, kezét fekete nadrágjának zsebébe csúsztatta, úgy figyelte a hintába fekvő férfit.

Xiao Zhan a hátán feküdt, vékony plüss takaró alatt; egy vázlatfüzetbe skiccelgetett, ölében pedig ott pihent Miko.

Amikor egy hónappal ezelőtt, Xiao Zhan és Jin Feng hátramaradtak a síközpontban, úgy érezte újabb kést döftek a szívébe. Imádott társa egyedül maradt a bátyjával. A gondolat, hogy Jin Feng bármit megtehet vele, csak még inkább összeroppantotta. De a legnagyobb gyomorszájon vágást, a Xiao Zhan ujjára felhúzott gyémántokkal szegélyezett ezüst gyűrű látványa adta.

A hűvös ékszer tökéletesen illet hamvasan fehér bőréhez.

Amikor hazaértek, Xiao Zhan karjában ott feküdt a macska, hangosan dorombolt. Dühösen fújtatott mindenkire, aki a közelébe akart menni, vagy csak megsimogatni.

Napok elteltével eszmélt rá a macska agresszív viselkedésének valódi okára.

Miko azonnal megérezte Xiao Zhan terhességét, egyetlen pillanatra sem hagyta magára, követte mindenhova és védelmezte. Nem csak a férfit, hanem a magzatokat is. Mindig a férfi ölében feküdt, fejét gömbölyödő hasán pihentette és úgy dorombolt. A család tagjaira meglehetősen kritikus szemmel nézett. Xiao Zhanon, rajta és az anyján kívül mindenkit nagy ívben elkerült. Az apjára néha-néha rányávogott, Xian Sut is csak távolról figyelte.

Xiao Zhan feljebb tornázta magát a meglehetősen imbolygó hintában, majd folytatta a rajzolást.

Gyűrűje megcsillant a fák között kibújó nap fényében.

Vonásai tiszták és természetesek voltak. Nem hiányzott belőle semmi mesterkéltség, csak az őszinteség.

Tisztán emlékezett azokra a pillanatokra, amikor sikerült kiszöktetnie a férfit a birtokról. Mindig volt nála egy kis tömb, amire rajzolt, ha nem figyelt. Egy egész mappányi skicc gyűlt össze a portréjával az elmúlt két évben, ami ott pihent az alkalmazotti ház szobájának ágya alatt.

Xiao Zhan művészeti egyetemről álmodozott már gyerekkora óta. Szülei hirtelen halála, az árvaház és az azt következő hirtelen kilépés a való életbe, megakadályozta, hogy valóra váltsa leghőbb vágyát.

Most pedig a terhessége állt az útjába.

Késő éjszaka volt, az egész ház mély álomba merült. A konyhából tartott felfelé, amikor meghallotta az apja dolgozószobájából kiszűrődő beszélgetések hangját. Odalépett. A résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül is tökéletesen látott és hallott mindent. Hallotta anyja remegő hangját, Jin Feng dühös szavait. Az információ, amiket megtudott sokként érték.

Az orvosok – akik folyamatos megfigyelés alatt tartották Xiao Zhant, és felügyelték a magzatok egészséges növekedését - továbbra sem tudtak biztosat mondani az állapotáról. Csak találgattak. Ötven százalékra becsülték az esélyét, hogy túléli a szülést, ha nem vetél el előtte.