PHOENIX [BEFEJEZETT]

42 fejezet

A félelem egy olyan útitárs lett, aki hűségesen követte, akármerre is járt a világban. Nem tágított mellőle, még akkor sem, amikor azt hitte, hogy imádott társa végleg lemondott róla.

Egy újabb fájdalmas kiáltás rázta meg a házat.

Xiao Zhan az elmúlt tizenkét órát így töltötte, amióta elfolyt a magzatvíz. Teljesen kimerült, szemhunyásnyit sem aludt. A fájdalom folyamatosan bombázta a testét.

Az anyja idegesen járkált fel-alá Jin Feng lakosztályának ajtaja előtt, arra várva, hogy Dr. Dai végre kijöjjön és mondjon valamit.

Akármit.

Az, hogy nem tudták bevinni a férfit a kórházba, még jobban megrémítette. Hiszen nem volt egy ugrásra kész csapat a hálószobában, csupán az a két segéd, akik az orvossal érkeztek. Mindenki más, odakint a folyosón várakozott.

A késő éjszakai veszekedést az aggodalom és a némaság váltott fel.

Senki nem szólt egy szót sem.

Az ajtó kinyílt, a túloldalán Dr. Dai állt aggodalmas kifejezéssel az arcán.

Abban a pillanatban egy újabb kiáltás hangzott fel... egy szörnyű és fájdalmas ordítás, amely megrázta az egész birtokot. Olyan hangos volt, hogy beleremegett az ajtó is. Xiao Zhan szenvedésének hangja a szívébe mart és olyan erősen szorította össze a mellkasát, hogy levegő után kapkodott.

Felpattant a földről. A többiekkel együtt az ajtóban álló orvoshoz sietett.

- Mi történt?

Az orvos tekintete szilárdan szegeződött előre.

- Teljesen kimerült. Már az is csoda, hogy eddig kibírta. – felelte. – Sok vért veszített. Jelenleg is be van kötve egy transzfúzió, s a császármetszés sem jöhet szóba. Azt a vérmennyiséget nem tudnánk pótolni. Természetes úton kell megszülnie a kisfiát. Azonban ha most megállunk, biztos vagyok benne, hogy el fogjuk veszíteni a magzatot.

- Nem szállíthatnánk kórházba? – kérdezte valaki.

Yibo megdörzsölte az arcát, a rémülettől és idegességtől hányingere támadt.

- Félek ebben a helyzetben ez már nem lehetséges. – rázta meg a fejét a férfi. – Szüksége van a támogatásodra. – pillantott az orvos Jin Feng felé. – Szüksége van a társára.

Jin Feng azonban felé fordult. A szeme üres és szomorú volt, tele megbánással. Ahogy a testvérére nézett és olyan távolról látta az arcán a fájdalmat, mintha távcsövön keresztül nézni.

- Be kell menned hozzá, Yibo. – fakadt ki Jin Feng, miközben tett egy lépést felé.

- Hogyan? – kapta fel a fejét Qingheng Jun.

Mindketten figyelmen kívül hagyták döbbent és összezavarodott szüleiket.

- Szüksége van rád. – jelentette ki a bátyja. Görcsösen markolta meg az emeleti korlát szélét, hogy állásban tartsa magát, pont, amikor egy újabb fájdalmas sikoly vágta ketté a beálló csendet. – Te vagy az egyetlen, aki segíthet neki. Segíts rajta és a fiadon is!

Yibo bólintott, és követte az orvost.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, lába a földbe gyökerezett, amikor meglátta a férfit.

Xiao Zhan az ágyban feküdt, felhúzott lábaira egy zöld orvosi plédet takartak, teste alá egy vékony papírt terítettek, karjába transzfúziós tűt vezettek, amivel vért juttattak a szervezetébe. Tekintete akaratlanul is megállapodott a véres törölközőkön, amiket az egyik nővér egy veszélyes hulladékot tartalmazó zsákba gyömöszölt be, s ami néma szemtanúként tanúskodott az elmúlt órák kaotikus eseményeiről.

Kimerültség csillant meg vörös, könnyel teli szemében. Ajkára fájdalmas mosoly húzódott.

- Yibo... – erőtlenül nyújtotta felé a karját.

Összeszedte magát, majd odalépett Xiao Zhanhoz, hátrasimította fekete haját izzadt homlokából. Szeme sarkából könny csurgott le az arcán, megnedvesítette a fehér párnát a feje alatt. Karjába zárta a társát, orrát a nyakához nyomta, hogy magába szívja az illatát, ami erőt és nyugalmat adott neki.

- Xiao Zhan...

- Nem akarom elveszíteni a babánkat...

- Csss, csss, csss! – Yibo a homlokát simogatta, hogy megnyugtassa. – Nem fogjuk elveszíteni. – suttogta a fülébe. – Lélegezz! Meg tudod csinálni!

- Nem bírom... képtelen vagyok...

Xiao Zhan nagyon fáradt volt. Verejtékben úszó fejét a vállára hajtotta, ujjaik összefonódtak. Egymás kezét szorították, amikor Dr. Dai tiszta műtősruhában újra elfoglalta a helyét.

- Gyerünk, képes vagy rá. – motyogta, miközben ajkát a homlokára szorította.

- Elfáradtam.

- Gyerünk, kismama. Elérkezett az idő. – mondta az orvos. – Nyomjon!

Xiao Zhan az ajkába harapott, hogy visszanyelje a torkát feszítő ordítást. Mély lélegzetet vett, kifújta, majd megint beszívta, aztán nyomott. Előredőlt, az arca vörös volt, és izzadságban úszott. Még erősebben nyomott, keményen küzdött a fájdalom ellen.

Odahajolt hozzá, bátorító szavakat suttogott a fülébe. Százszor is elmondta neki mennyire szereti, imádja, akarja, hogy soha nem tudná elhagyni vagy lemondani róla.

- Csak téged akarlak, senki mást.

Xiao Zhan levegő után kapkodott. Ujjaival olyan erősen szorította a kezét, hogy bőre teljesen elfehéredett, de nem érdekelte.

- Nézzen rám! – Dr. Dai hangja hihetetlen komolynak tűnt, mire Xiao Zhan az orvosra pillantott. – Nyomjon, amilyen erősen csak tud! Gyerünk! Még egy utolsót! Nyomjon!

Xiao Zhan összeszorította a szemét. A szeméből könnyek potyogtak, miközben összeszedte minden maradék lélekerejét. Ismét nyomott, hosszan és keményen.

A kisbaba az orvos tenyerébe csúszott.

Xiao Zhan fáradtan felnyögött és kimerülten hanyatlott a párnára.

Könny szökött a szemébe, amikor megpillantotta az aprócska halványkék takaróba bugyolált csomagot.

A baba hangosan felsírt, nyöszörgött, mire szívét megtöltötte az öröm, büszkeség és a melegség.

- Teljesen egészséges kisfiú. – mondta Dr. Dai elégedett hangon.

- Látni akarjuk...

Xiao Zhan hangja remegett. Gyenge karját alig bírta felemelni. A nővér széles mosollyal az arcán lépett az ágy mellé, majd óvatosan a társa kezébe adta a világ leggyönyörűbb babáját. Míg ő levegőt venni sem mert, Xiao Zhan hatalmasat sóhajtott, fejét a vállára hajtotta, úgy figyelte a fiúk minden egyes rezdülését.

- Olyan aprócska, mégis olyan tökéletes. – suttogta a férfi, és a baba ujjacskáit nézegette. Végigsimított a fia kézfején, mire az aprócska pofin egy meleg féloldalas mosoly terült szét.

Yibo kinyújtotta a kezét, remegve simított végig az apró fejecskén, ami könnyen elfért a tenyerében.

- Gyönyörű. – lehelte.

- Igen, s a miénk.

-Igen.