PHOENIX [BEFEJEZETT]

31 fejezet

Minden... olyan... tökéletesnek és nyugodtnak tűnt.

Xiao Zhan hangtalanul szuszogott, fejét az ölébe hajtva pihent. Szemei azonnal leragadtak, ahogy elindította a filmet. Válla egyenletesen emelkedett és süllyedt.

Vonásai tiszták, gyermekeik és törékenyek voltak.

A tv villódzó fényei érdekes játékot játszottak hamvasan fehér és sima bőrén.

Hevesen vágyott rá, hogy megérintse.

A sóvárgás Xiao Zhan iránt sokkal jobban égette belülről, mint a harag.

Érezni akarta, hogy ujjainak puha érintése alatt bőre bizseregni kezd és felforrósodik; csókjának puhaságát, ahogy finoman remegve az ajkához érinti. Látni akarta az arcának pirosságát, amikor zavarban van; mosolyának természetességét és szemének csillogását.

Hallani akarta, ahogy lélegzete elakad, miközben szájával és kezével kényezteti a testét; a vágytól túlfűtött kilátásait miközben ott mozog benne.

A vágy egyre ellenállhatatlanabb lett.

Keze megremegett egy kicsit, amikor hosszú idő óta először, újra megérintette a bőrét. Finoman végighúzta az ujjának hegyét a szemöldöke vonalán, a halántékán, a fülcimpáján - ahol felfedezett egy új, magányos kis anyajegyet -, majd tovább haladt az arccsontján, az állán és a nyakán.

Keze megtorpant.

Előrébb hajolt, miközben képtelen volt elszakítani tekintetét Xiao Zhan ritmikusan lüktető ütőerétől. Terhességének mézvirágra emlékeztető édes illata épp úgy csábította, mint a vékony, hófehér bőre, amibe már réges rég belemélyeszthette volna agyarait.

Ahogy nézte az alvó férfit, nosztalgikus érzés kerítette hatalmába.

Egy, másfél évvel ezelőtt történt.

Akkor jó ötletnek tűnt – most visszagondolva, talán mégsem – bemászni a konyhaablakon hajnalok hajnalán, részegen.

Hangos szisszenést hallott, keze megcsúszott az ablakpárkányon, végig bucskázott a konyhapulton, hátát többször is beverte a kemény felületbe, majd elterült a konyha hideg padlóján.

Nem átkozódott, csak röhögött.

- Tyűha, forog velem a világ. – kuncogott.

- Nem csodálom. – a lágy, kellemes hang zene volt a füleinek. Jóleső bizsergés szaladt végig a gerincén, a vállain, a tarkóján, majd megtelepedett füstös agyának hátsó részén.

- Fáj az arcom. – biggyesztette le a száját, mint egy durcás kisgyerek.

- Tekintve, hogy kék-zöld foltra vertek. – A hűvös, nedves rongy először a szemhéjához ért, mire hangosan felszisszent. – Nyugalom. Az egyik szemed be van dagadva, az orrnyerged is felrepedt.

A hófehér kezek a legnagyobb gyengédséggel letörölgették az arcára száradt vért. Miután végzett, az erőtlennek tűnő karok felhúzták a földről, majd támaszt nyújtva, felsegítették a lépcsőn.

Amint vízszintesbe került, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasából.

- Hányni fogok. – nyögte, oldalra fordult és öklendezni kezdett.

A több üvegnyi whisky a szemeteskosárban kötött ki. Az orrát megcsapó bűztől újra felfordult a gyomra, és tovább hányt. Amint a gyomra teljesen kiürült, visszahanyatlott az ágyra.