PHOENIX [BEFEJEZETT]

10 fejezet

A fekete Mercedes S hangtalanul gurult be a birtokra, majd leparkolt a garázs elé. Dühösen kiszállt a kocsiból és maga után bevágta az ajtót. A téli jeges szél a csontjáig hatolt.

Az idegei pattanásig feszültek.

Egész nap nem tudott a munkájára koncentrálni; mert gondolatai közé egy álomból rémálommá váló kép férkőzött, és fertőzte meg.

Lelki szemei előtt látta Xiao Zhan hónapról-hónapra változó testét, ahogy keze gömbölyödő hasára simult; szerelmes pillantással nyújtotta felé a kezét arra várva, hogy odalépjen mellé és a karjába vonja. De amint megérintette, imádott társa arca eltorzult a fájdalomtól; a világ felgyorsult körülötte, s mielőtt észbe kaphatott volna, egy kórház folyosóján találta magát.

Egyedül ült, arra várva, hogy valaki végre elmondja mi történik.

De senki nem foglalkozott vele.

Aztán meghallotta a sírást.

Egy kisbaba sírását.

A fia sírását.

A hatalmas súly, ami a vállaira nehezedett, hirtelen megszűnt. Az ajtó kinyílt és egy nővér lépett ki rajta. Kezében egy aprócska csomaggal, amit a legnagyobb óvatossággal vett a kezébe.

A fiát.

A határtalan boldogság a mennyekig repítette, hiszen a gyermekét tarthatta a karjában.

Tekintete ezután Xiao Zhant kereste.

De csak egy letakart testet látott.

A társa testét.

Az ereiben megfagyott a vér; a fájdalom leterítette, keze remegett, a könnyei megállíthatatlanul patakzottak a szeméből. A boldogságot, a fájdalom, a gyász és az undor követte.

Hiszen a gyermek, akit a kezében tartott... volt az oka, hogy a társa már nem volt többé ezen a világon.

- Yibo! YIBO! – Xichen hangja magához térítette.

Bátyja aggódva nézett végig rajta.

Kirántotta a karját a szorításából.

Nem hiányzott neki a további szentbeszéd, amit egész hazafelé vezető úton nyomatott.

Felszaladt a lépcsőn és belépett az előtérbe, majd megtorpant. Szemöldöke a magasba szaladt, amikor végignézett az ünneplő csapaton. Az anyja arca csak úgy ragyogott a boldogságtól, ahogy apjának jókedvét sem lehetett lemosni az arcáról.

- Mi történik itt? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Xichen, amikor megállt mellette. – Mit ünneplünk?

- Csodálatos híreink vannak. – repült feléjük az anyja két pezsgőspohárral a kezében, amiket a kezükbe nyomott. – Épp időben érkeztetek.

- Mi az a csodálatos hír? – nézett testvére az anyjára.

- Jin Feng megházasodik.

Ha Xichen beleivott volna a pezsgőbe, valószínűleg rögtön kiköpte volna, amikor meghallotta a képtelen hírt. Való igaz, Jin Feng volt a legidősebb hármójuk közül, de ő volt az utolsó, akit el tudtak volna képzelni egy házasságban. Egyetlen – valamire adó – épeszű ember sem adta volna a lányát hozzá egy olyan felelőtlen és semmirekellő emberhez, mint amilyen a bátyjuk volt.