PHOENIX [BEFEJEZETT]

38 fejezet

A belvárosi exkluzív klub zsúfolásig megtelt, a hangszórókból dübörgött a zene. Bőrruhákba öltözött nők és férfiak táncoltak. Tömegével fordultak meg hírességek is.

A klub vendégeinek számára nem létezett a másnap reggeli megbánás, szigorúan olyan romlott embereknek való volt, akik már rég elvesztették az ártatlanságukat és valami vadabbra vágytak.

Intimitás kínáló bokszok álltak a klub hátsó részében, amiket füstüveg választott el a nyüzsgő tömeg kíváncsi tekintete elől.

Falatnyi ruhában flangáló pincérnők mászkáltak az asztalok között, fekete tálcával kezükben.

Jin Feng a táncparketten vonagló tömegtől távol, a második emeleti páholyban üldögélt. A kisasztalon három üres kristálypohár sorakozott arra várva, hogy kedvenc kotnyeles pincérnője végre megérkezzen sokat mutató miniszoknyájában és tűsarkújában az új italokkal.

Amikor a négyes és ötös számú whisky is megérkezett, gyorsan felhajtotta, majd egy újabb kört rendelt.

Xiao Zhan szavai azóta a fejében kavarogtak, amióta két hónapja kimondta őket.

Nem is kavarogtak, sokkan inkább üvöltöttek.

...itt az ideje elengednünk egymást.

A kérés olyan egyszerű és ártatlan volt, mint az a személy, akinek ajkát elhagyták ezek a szavak.

Ő mégsem tudta teljesíteni a kérését.

S hogy elkerülje a Xiao Zhannal való beszélgetést a valóságról, mint valami gyáva féreg, bujkált. Minden este részegre itta magát. Újra.

Ivott, hogy felejtsen.

El akarta felejteni az öccse szavait.

Nem akart tudomást szerezni a felismerésről, ami ott bujkált közvetlenül a felszín alatt.

Tisztán és érthetően.

Azzal fenyegetve, hogy elszakítja tőle a legdrágább kincset, a mellkasa közepén dobogó szívét.

- Nem. - morogta hangosan. - Nem. Nem.

Azon a napon, minden megváltozott Jin Feng. Minden. Amikor az orvos elmondta, hogy az egyik babát elvesztették, mintha kitéptek volna a szívemből egy darabot. Olyan mintha a mellkasom közepében valami üresség lenne. Úgy érzem még mindig hiányzik egy darab belőlem. Fáj. Megfojt a bűntudat, amiért olyan kegyetlenül bántam vele.

Yibo szavai megrendítették.

Nem akartam mást, nem vágytam másra, csak hogy magam mellett tudjam. Tudtam jól, hogy mennyire vágyik saját családra, gyerekekre maga körül... de ha csak arra gondoltam, hogy teherbe ejtem, a sötét rémképek elborították az agyam.

Érezte, hogy levegő után kapkod, olyan erősen szorította a kristálypoharat, hogy szinte már hallotta az üveg csikorgó repedését.

Amikor meghallottam a fiam szívverését... valami elpattant bennem, mintha egy kapcsoló átbillent volna. Olyan erős és gyors volt. Ránéztem az ultrahangra, és nem láttam mást csak a reményt és világosságot, rémképek nélkül. Egy apró, az életéért küzdő csodát, amit Xiao Zhan már akkor látott benne, amint megtudta, hogy állapotos. Rá kellett ébrednem, hogy akarom ezt: látni, ahogy megteszi az első lépéseit, a mosolyát; hallani a kacagását, nevetését, sírását, ami az egész házat megtölti; az éjszakázást; a játékokat, a kiságyat. A közhelyes világoskéket... és mindazt, ami csak ezzel jár.