PHOENIX [BEFEJEZETT]

27 fejezet

A nap már magasan járt, amikor felébredt. Oldalára fordult, ajkára elégedett mosoly húzódott, amikor megpillantotta a selyempárnák között alvó férfit. A háta mögül beszűrődő reggeli nap sugarai gyengéden simogatták hamvasan fehér arcbőrét. Olyannak tűnt, mint valami jelenés. Szempillái meg-megrebbentek, ujjaik összekulcsolódtak miközben aludtak, ajka résnyire nyitva volt. Hangtalanul szuszogott.

Az egyetlen, ami elrontotta ezt a tökéletes látványt, az a csuklóján lévő horzsolás nyomai.

Kikelt az ágyból, megkereste a boxeralsóját és felhúzta, majd visszaült az ágyra.

Óvatosan felemelte Xiao Zhan vörös foltoktól éktelenkedő csuklóját, amit a túl erősen megkötött fekete selyemszalag okozott. Amivel tegnap este az ágyhoz kötözte.

Kihúzta az éjjeliszekrény legfelső fiókját és kivette a türkiz színű tubust, majd a legnagyobb gyengédséggel a zúzódásokra kente. A hűvös, kellemes érzés megnyugtatta a bőrt.

- Fáj. – hunyorgott Xiao Zhan.

- Sajnálom. – suttogta, miközben felemelte az egyik kezét, lehajtotta a fejét, és belecsókolt a férfi puha és selymes tenyerébe.

Xiao Zhan elakarta húzni a kezét, de szorosan tartott. Ajka ekkor az ujjait érintette, mindegyiket megcsókolta. Csuklójának belső részén hosszan időzött, majd elindult felfelé, a könyökhajlatánál megtorpant. Felemelte a pillantását és belenézett társa csodálkozó tekintetébe.

Xiao Zhan ajkát egy remegő sóhaj hagyta el. Lesütötte a szemét, tekintete az ő ajkára tapadt. Mintha csak arra vágyna, hogy megcsókolja, a karjába zárja... a testébe hatoljon, és újra a magáévá tegye.

A farka betonkemény lett, és tettre készen feszült a nadrágjának.

- Miért tetted ezt? Miért hoztál ide?

- Hogy veled legyek. – közelebb hajolt hozzá. Ujjával végigsimított telt, de sebes ajkán, amit a tegnapi harapása okozott. Tekintete meztelen felsőtestére siklott, ahol fogainak lenyomata csúfította el a bársonyosan selymes és hófehér bőrét.

Állatias vadsággal tette magáévá, törékeny testén hagyva kiéhezettségének nyomait.

De hiába is próbálta volna tagadni, az illat, amely a testéből áradt, elárult.

Elárulta, hogy vére épp úgy lángra lobbant, mint az övé.

Emésztő sóvárgás támadt fel a testében. Szeme önkéntelenül az arcáról a nyakára vándorolt. Érezte a bizsergető érzést az ínyében; az elemi ösztönt, hogy belemélyessze a fogát a bőrébe.

Vérszomj!

Igen, szomjazott arra, hogy megharapja, a vérét vegye és közben szeretkezzen vele... úgy, mint az éjszaka.

Megakarta érinteni, de Xiao Zhan megelőzte. Megfogta a kezét, míg másikkal félre rántotta a takarót, feltárva előtte a testében növekvő valóságot. Elakarta húzni a karját, de Xiao Zhan nem engedte.

Hatalmas tenyere most először simult a férfi növekvő hasára.

Alig észrevehetően, de már érzékelhetők voltak a magzatmozgások, a finom rebbenések.

- Ugye érezted? – nézett rá csillogó szemekkel.

- Igen. – mondta, és elhúzta a kezét.

Xiao Zhan szomorúságának zápor illata megtöltötte a hálószobát, miközben hátradőlt a selyempárnákra. Bármennyire is szerette volna, hogy örüljön ezeknek a babáknak, lelkének legmélyebb bugyraiban még mindig ott fortyogott a kétségbeesés, hogy bármelyik pillanat lehet az utolsó.