PHOENIX [BEFEJEZETT]

36 fejezet

A szemei kinyíltak, s mintha vele együtt a világ is megnyílt volna körülötte. Fehér fény ragyogott, mintha ezer wattos lámpát dugtak volna az arcába.

A szívmonitor halk pittyegése visszhangzott a sivár berendezésű szobában.

Nagy lendülettel felült, mire az alhasába nyilallt a fájdalom. Keze remegve simult gömbölyödő hasára, ami sokkal kisebb lett.

Csak nézte a pocakját, egyre csak pislogott és pislogott.

S lassan ráébredt, hogy a fájdalom ott volt, ami többé nem létezett.

A gyomrában émelygés támadt, teste minden izma és csontja üvöltött.

A könnyei mindent elhomályosítottak.

A fájdalom... leírhatatlan volt.

A lehető legszörnyűbb.

Az egész testére hatással volt. A hideg rázta, ürességet érzett a lelkében, mintha kiszakítottak volna egy darabot a mellkasából, a szívéből, nem hagyva mást csak keserűséget és gyötrelmet. A végtagjai elnehezültek, a könnyei egy idő után elapadtak a rengeteg sírástól.

Némán, kisírt szemmel figyelte az üveg mögött zajló, élettel teli világot.

Nővérek rohantak végig a folyosón. Orvosok vitatkoztak egymással.

Izgatott családtagok; testvérek, nagybácsik, nagynénik és nagyszülők igyekeztek rózsaszín vagy kék lufikkal, virágcsokrokkal vagy éppen plüssmacival a kezükben, hogy megünnepeljék a család legújabb tagjának a megérkezését.

Elképzelte a meghatódott anyukákat, ahogy az ágyban ülve, kezükben az aprócska csomaggal – a legtündéribb kisbabákkal – könnyes szemmel fogadják a család jókívánságait. Az apukák pedig büszkén feszítenek mellettük.

Keze a hasára tévedt.

Amikor enyhe mozgást érzett odabentről, megkönnyebbültnek kellett volna éreznie magát, hiszen az egyik gyermeke, még mindig életben volt.

De a veszteség még túl friss volt...

Szomorúság és elhagyatottság keveredett a lelkében és szorította össze a mellkasát. Végtelen kimerültség lett úrrá rajta, a megmaradt lelki ereje is a végét járta... és bármelyik pillanatban összetörhetett.

Magára húzta a takarót, összegömbölyödött és úgy meredt maga elé.

A külvilág zajai megszűntek.

Egyetlen szó, nevetés, de még egy torokköszörülést nem hallott. Csak légzésének reszketését és a műszerek idegesítő csipogását hallotta.

A szeme sarkából érzékelte, hogy a szoba ajtaja kinyílt.

Felnézett.

Yibo állt az ajtóban, arcán gyötrelmes kifejezés ült.

Hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót, letette a kezében tartott szatyrot a kanapéra, ami az ággyal szemben állt, odasietett és leült a matracra. Megfogta a kezét és megszorította.

Iszonyatos fájdalom nyilallt a szívébe, amikor meglátta a szemében ülő reménytelenséget, az arcán végigfolyó könnyeket és remegő kezét.

Könnyei patakokban folyni kezdtek a szeméből.

Ajka meg-megremegett.

- Ne haragudj rám, Yibo.