MARVEL oneshots

Peter Quill x reader - Part 2.

Először elnézéseket kell kérnem, a kéréssel is haladok, csak előbb még ki szerettem volna ezt is posztolni mielőtt még az első rész teljesen elvész a köztudatban. 

És, emberek, hogy sikerült a felvételi? Ja igen btw valaki közületek akar a II. Rákóczi gimibe rajzra menni? Mert akkor lehet osztálytársak leszünk^¸^ 

***

(T/N) = te neved

Tátott szájjal viharzottam ki a kis étteremből, a kötényemet egy üres asztalra dobva. Nem meglepődött voltam, hanem mérges. Mérges voltam magamra, mert felismertem, Peterre, mert itthagyott. De boldog is voltam. Mert visszajött. Hozzám. De ezt még magamnak is letagadtam.

Ő csak nyugisan lesétált a termetes -a fél parkolót elfoglaló- űrjáró monstrum gépről, a fejét fordítgatva szemlélte a betonplacc mellett a nap fényét tükröző nyugodt tavacskát. Olyan büszkén viselte a walkmanemet, hogy már én is majdnem elhittem, hogy valóban az övé. Felpofoztam. Megütközve kapta felém a fejét, aztán kimondhatatlanul boldog vigyor terült szét az arcán. Mégegyszer megpofoztam. Ezúttal már csípőre tettem a kezemet, hogy felfogja, haragszom rá. És végre valahára, miután elmúlt a fél arcát gúzsba kötő zsibbadás, hátrahajtotta a fejhallgatót a tarkójára. 

-Nagy volt a forgalom, remélem nem késtem le a randinkat. -előreláthatóan immár odébbállt a csapótávomból. -Amúgy te Schwarzeneggerrel edzel, vagy most mi van? Amikor utoljára itt voltam még egy lány voltál.

-Hát ja, Quill benned is az évekkel csak a gyökér hozzászólások minősége nőtt... -indultam meg felé, majdnem elesett hátrálásában a saját lábában. 

-Kérlekneverdafejemabetonbakönyörgöm -nevetett fel.

-Héé miattad 10 évig és 32 napig mellőznöm kellett az összes jó zenét a földön, ezzel aztán már igazán tartozol!

Végül hajlandó volt odalépni elém, megint megöleltük egymást. Ez e pillanatban nemkívánatos emlékeket idézett fel bennem. Az előző találkozásunkat, történetesen tizenöt évvel ezelőttről. (És 32 napról!) A kórház előttről, a kitikkadt kocsmában... nagyot nyeltem. Peter csak átölelt, csukott szemmel szívta magába a más levegőt. A fülhallgatójából ismerős dal szólalt meg... az egyetlen fontos dal. A mi dalunk. Brandy...

-Te... te számoltad a napokat? -szólalt meg halkan.

-Az összeset. De... -köszörültem meg a torkomat. -Miért nem beszélünk inkább a tényről, hogy egy űrhajóval érkeztél? -szökdécseltem fel a rámpán, egyenesen a jármű belsejébe.

-Az én Saját űrhajómmal! Azért látszik ki vitte tovább az életben! -kiabált utánam, mielőtt elindult volna.

-Igazi köcsög vagy, Quill! -kiáltottam vissza neki. Ő bűnbánóan mosolyodott el, és maga is felkocogott a Milanora.

-Nem tudom ki volt ez de tetszik a mentalitása! -hallottam meg egy recsegős hangot feljebbről. Aztán a pilóták helyén pillantottam meg egy mosómedvét (?) meg egy tök másik alakot, aki rámfüttyentett. És én teljes szívfájdalom nélkül bemutattam neki. Majd elindultam Peter után.

-Amúgy... aznap nem akartam nyomulni meg semmi, és én tényleg sajnálom, ha megbántottalak valamivel, de azért mondhattál volna valamit, mielőtt felszívódsz egy évtizedre, nem gondolod?

-Hogy... nyomulni? Te? Nem, nem ez történt. És ha valaki nyomult azok a gondolataim voltak--nem állt meg egy pillanatra sem.

-Öhmm... -torpantam meg egy pillanatra. -kösz de erre nem voltam kíváncsi. Még elrontod a romantikus emlékeimet!

-Ez nem az?

-Ez? Most?

-Ja. -állt meg végre. Ez egy ténynek volt köszönhető, mégpedig annak, hogy nem volt több folyósó ahová tovább menekülhetett volna.

-Oh persze, tök romcsi, hogy miután szerelmet vallok neked, és ráveszem magam, hogy randira hívjalak, eltűnsz nyomtalanul, majd barátok nélkül végigcsinálom az egyetemet, meg minden szart, aztán tíz évvel később beállítasz egy űrhajóval, és egy rakat fura szőrös emberrel, elvárva, hogy elfelejtsek mindent?! Hát nem!

 Észre sem vettük, hogy az űrhajó időközben valamikor felszállt. Én egy gyors mozdulattal tártam ki a legközelebbi mocskos ajtót, be is vágtam magam után. Elámulva vettem szemügyre az engem övező űrt, amitől mindössze egy vékony üveg választott el. Csak leültem, bámultam, ahogy úszunk a sötétben, a csillagok messzi tengerében. Akaratlanul is az első csókom jutott az eszembe. A fülem nem csalt, a Brandyt hallottam. Peter megbánóan nézett rám. Ő nyitott be hozzám a zenével.

-És... az őszinteség elég romantikus? -nézett rám kérlelőn. -Mert elmondom, valójában mi történt. -ült le mögém a sarokra.

×

-Az űrlények, Quill, komolyan? Ma még nem ittam ehhez eleget. Na jó, csak szívatlak. -röhögtem fel.

-De akkor... Tíz éve. Eljöttél volna a tóhoz?

-Ott is aludtam volna, nehogy elkéssek. -karolta át a vállaimat.