MARVEL oneshots

Peter Quill x reader - I never knew

Ez a sztori @SzSara7 kérésére készült, remélem jó lett meg minden, nagggyon nagyon köszönöm a kéréseidet <3

Ez a sztori kicsit eltér a GotG eredeti történéseitől, itt Petert 17 évesen viszik el Yonduék

(T/N) = te neved

 Én nem voltam egy nagyon menő diák a suliban, tök semleges és érdektelen lettem volna a közösségben, ha nem lett volna egy legjobb barátom, akivel szabályokat szegek, ingyenkoncertet tartok a menzán, vagy éppen óra közepén fuldoklok a röhögéstől. És az én életemben ez a bizonyos barát Peter Quill volt. Megismerkedésünkkor eleinte be akart vágódni nálam, de a pasim helyett a legjobb barátom lett, ami ebben az esetben szerintem százszor fontosabb. Aztán egy nagyon rossz dolog történt. Felnőttem. Vagyis inkább kezdtem felnőni. És már a barátság helyett valami mást kezdtem érezni Peter iránt. Valami... mélyebbet. Lehet hogy már eddig is bennem volt, nem tudom. És azt is elmondom, hogy milyen szomorú esemény kapcsán döbbentem rá erre.

Peter anyja a kórházban meghalt. Én aznap suli után bementem Peterrel meglátogatni őt. Tudtam, vagyis inkább sejtettem mennyire nehéz lehet neki. Kézenfogva mentünk be rögtön suli után, egymást támogató legjobb barátok módjára. Eleve furcsa volt, orvosok rohangáltak a szoba körül, Peter aggódva rohant be, én az ajtóban álltam. Aztán  főorvos konkrétan kitolt engem az épületből, hogy csak a családtagok látogathatnak. Szóval kint ültem a hideg lépcsőn a kórház előtt. Csak a zeném volt nekem. A lelkem mélyén talán már tudtam, hogy Meredith már halott lesz mire Peter kijön. És próbáltam felkészülni rá, hogy a legjobb lelki támaszt nyújthassam. Valamikor hajnalban sétált ki az üvegajtón, ahogy megláttam kisírt arcát, az én arcomon is egyből csorogni kezdtek a könnyek. Gyorsan odaszaladtam hozzá és átöleltem. Átvezetett a tér másik oldalára, annyira remegett a lába, hogy nagyon féltem tőle, hogy összeesik. De az utunk csak pár métert tartott, a bárig. Nem szóltam semmit, vele tartottam. Ittunk mindent ami finom volt, én azért próbáltam nem túl sokat. Hát végül ez nem nagyon sikerült, a további éjszakámra csak villanásokban és homályosan emlékszek. Egy perc viszont teljes egészében megmaradt. A rádióból most is egy sláger szólt, a Brandy kezdő akkordjai zengték be a leddel kivilágított kocsmát. Ez számomra valahogy egy szomorú zeneként maradt meg, leraktam a már fogalmamsincsmilyen piámat, és átöleltem Peter nyakát. Ez vezetett el engem az első csókomhoz. Az első, piaszagú, mégis édes, zavaros, mégis tiszta, rövid, mégis hosszas csókomhoz a legjobb barátommal. Asszem én kezdeményeztem, azt viszont biztosan tudom, hogy ez négykor volt, mert záróra volt a bárban. Egy padon folytattuk ücsörgésünket, ahol megnézhettük a napfelkeltét és egymás vállára dőlve kezdhettünk kijózanodni. Aztán nekem valahogyan a karórámra tévedt a tekintetem. Hajnali öt... ha reggelre nem érek haza, anyám kihívja a rendőröket, hogy eltűntem. És az nem érdekli hogy holnap szombat van. Ezt még kinda részeg állapotomban nem vitattam meg Peterrel, hanem a szemébe néztem, és annyit mondtam neki, hogy holnap randizzunk a tónál. És elrohantam, hogy addigra még a nyakamon maradjon a fejem. A walkmanemet pedig sikeresen otthagytam. 

És Peter Quill valamiért úgy döntött, (T/N) után viszi a walkmant. Ekkor jelent meg a világító izé a feje felett. Már látott ilyet filmekben, mégis, mihelyett elfutott volna, tátott szájjal nézett felfelé a vakító fehér fénybe. És ahogy az lenni szokott, felszippantotta a sugár.

×

Délelőtt kilenctől kint ültem a tó partján, Peterre várva. Időközben biztos lettem benne, hogy szeretem őt... de nem jött el. Én nyomultam rá túlságosan? Biztos hogy én üldöztem el... És nem is láttam őt. Az elkövetkező 10 évben. Amikor egy totál normál munkanapon egy űrhajó landolt a parkolóban. És kisétált belőle ő... egy hosszú vörös bőrkabátban... az én walkmanemmel a fülében?! Na mindjárt megfolytom...