MARVEL oneshots

Wolverine x reader - Mutánsbál

@SzSara7 , itt a kérés második fele, mégegyszer elnézést a késedelemért. Azért remélem jó lett, most extrahosszú résszel készültem. ˙˘˙

(T/N) = te neved

 Senki sem ismert igazán. Sőt, mondhatom azt hogy semennyire sem ismert senki. És nem is hagytam kiismerni magamat. Ezzel a suliban semmi bajom nem volt, amúgy sem vagyok egy szociális lény, viszont nem idegenekkel voltam. A szüleim elneveztek Magányos Farkasnak, mert igazából az is vagyok. A születésnapomra egy farkas-medálos nyakláncot kaptam. Aztán két nappal ezután, egy levelet hagytak nekem a portán. 

A Farkasnak - szólt a címzés a borítékban rejlő drága papíron. Á nem, kicsit sem volt ijesztő, hogy egy random idegen levelet küld neked, és azon a beceneveden szólít meg ahogyan csak a szüleid hívnak, á cseppet sem. Aztán széthajtogattam a papírt, és egy nyomtatvány esett ki a folyósó padlójára. Egy messzi egyetemről írtak benne, ahová én elvileg jelentkeztem, és felvételt is nyertem. Csakhogy én soha az életben nem tettem ilyet. Szóval délután úgy döntöttem, odavonatozok és elmondom, hogy valamiféle félreértésről lehet szó. Eleve furcsa volt, soha nem hallottam még erről az egyetemről. Becsöngettem volna, de mielőtt hozzáérhettem volna a falhoz, hirtelen kinyílt a kapu mellettem. Meglepődve, és valószínűleg elég retardált arckifejezéssel néztem be az udvarra, ennek következtében kishíján elcsapattam magamat egy motorral. A srác, aki rajta ült, jószerivel szaltózott egyet fölöttem, mármint a motorral együtt. Nekem persze nem volt annyi eszem, hogy mondjuk arrébbálljak, de még annyi se, hogy védjem a fejemet. Csak felfelé pislogva nyeltem egyet. Ahogy minden valamirevaló, okos ember tenne. Aztán az ember félúton a föld és az ég között úgy döntött, hogy ő most elengedi a motort. Kiabáltam egyet és hanyadtfeküdtem a porba. A motorbicikli fél kerekével természetesen a térdemen pattant meg. Máshogyan nem is történhetett volna. Idejövök ilyen messzire tisztázni egy félreértést, erre azzal a lendülettel mehetek is vissza, hogy begipszeljék a 100% biztosan eltörött térdemet. Kösz élet, én is szeretlek téged.

 Egy fehér plafon. És fülsiketítő zúgás meg pittyogás. Ennyit érzékeltem hirtelen magamhoztértemben. Mert feltételezésem szerint elájulhattam a vérveszteségtől, vagy valami ilyesmi. Köhögtem egy haloványat, egyszerre úgy heten hajoltak fölém. Visszafogtam magamat, egy 'Mi az Isten?!' felkiáltás helyett inkább csak annyit mondtam, hogy 'Öhmm'.Miután megbizonyosodtak, hogy élek is, rohamom sincs, meg tuti jól vagyok, a kis csapat fele arrébbállt, de hárman még mindig úgy bámultak rám mintha legalábbis óriási lila pattanások borítanák a fél arcomat. Vagy akár az egészet. Aztán az egyikük, egy ismerős arcú, vörös hajú nő felsegített, hogy felülhessek.

-Maga... Maga Dr. Jean Grey! A... az egyetemünkön tartott előadást, már emlékszem! Ez az egyetem kórháza, maga itt dolgozik?

-Hát...mondhatjuk. Fáj még a lábad?

-Öhm nem, eddig sem fájt nagyon... ez hogy lehetséges? Öö mit adtak be nekem? -néztem volna a sebzett lábamra, amin viszont csak egyetlen felhorzsolódott heget láttam.

-Mi semmit, te magad gyógyítottad be a sebedet. Úgy véljük... vagyis vélem, hogy a tested víztartalmával felgyorsítottad a regenerólódást.

-Ahaaa... akkor most be fognak zárni, mert mutáns vagyok? 

-Nem, dehogyis. Pont azért vagy itt mert mutáns vagy. Pár perc múlva találkozhatsz Xavier professzorral, ő majd elmond minden részletet.

×

 És ez volt a kezdet. Mint kiderült, bizonyos mozdulatokkal, néha csatakiáltásokkal pár év múlja akár egy tengernyagyságú örvényt is fogok tudni kreálni. Valahogy ideszállították az összes cuccomat, és be is költöztem a létesítménybe. Szóval itt folytattam tovább antisocial életmódomat, úgy senki nem vágyott arra, hogy velem társalogjon, és én igazából örültem is, hogy nem tobzódnak körülötem az emberek. Egy hónappal később őszi bált szerveztek. A többiekkel ellentétben nem sok affinitást éreztem arra, hogy elmenjek. Aznap egy órám volt csak, a többi lány, akik azért pár évvel fiatalabbak voltak, mint én, izgatottan igyekezett hogy felvegye a legszebb ruháját, vagy megkeresse partnerét a bál kezdete előtt. És ekkor kezdett zavarni igazán, hogy nincsenek barátaim. Se ellenségeim. Úgy istenigazából senkire sem számíthatok. Miután megírtam a szobámban az összes fellelhető előre feladott házimat, beadandómat, meg minden gyűjtőmunkámat, életem hiányában az uszodába mentem gyakorolni az újdonsült tanulmányaimat. Igazából a medence alján lévő lámpákból világító kékesfehér fényben úszó helységben gondolataimba mélyedve messziről kavargattam a vizet a beleérésem nélkül. Már teljesen besötétedett, amikor kintről autócsikorgás hangja szűrődött be egy nyitva maradt ablakon. De lehetséges, hogy egy motoré volt...

 Ez meg is magyarázná a következő öt percen belül megjelenő Rozsomák rejtélyét. Mert egyszer csak betoppant, és olyan természetesen leült mellém, mintha valamennyire is ismernénk egymást. Nem mintha nem szeretnék egy-két barátot, de ha már ilyen természetesnek érzi, hogy mellémül, gondoltam én meg természetesnek veszem, hogy ő ott van. Nem is köszöntünk egymásnak, úgy folytattuk tovább az életünket, ahogy ezelőtt tettük, a másik jelenléte nélkül. Én egyre jobban örvényeltettem az úszómedence tartalmát, hogy aztán kialudt az egyik lámpa. Aztán az összes többi. Ekkoc ciccent egyet.

-Te miért nem vagy a bálon?-fordult felém a sziluettjéből ítélve.

-Nincs semmi kedvem emberek közé menni. -vontam meg a válamat. -És úgysincsenek barátaim, szóval senki nem is hívott el.

-Pedig azt hittem bejössz a jégsrácnak.

-Mármint Bobbynak? -döntöttem előre a fejemet. -Az első hét után feladta a reményt hogy megismerhet valaha is. -horkantottam egyet.

-Nem rossz neked hogy ekkora falat húzol magad köré? 

-Nincs jó vagy rossz, amikor ilyesmi történik. Vagy van valami, vagy nincs. -nyújtottam ki a bakancsos lábamat a medence irányába. -Amúgy nem fura egy kicsit, hogy kb. 10 perce tök sötét van?-szóltam egy kicsivel később.

-Vagy te csaptad ki az áramot, vagy a hangszórók fölöttünk. -állt fel ekkor. -10 perc múlva találkozzunk a bulin, jó?

-Hm?-néztem rá értetlenkedve. 

-Azt mondtad nincsenek barátaid... most már van egy. -és kezet csókolt nekem, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Hát ez az ember...