MARVEL oneshots

Peter Parker x reader 3.0 - Over again

Egy @firework187 kérésére készült szorit hoztam mára néktek szenvedő lelkeknek, önmarcangolva amiatt, hogy megjegyzésemnek híven csakugyan több mint egy hónap kellett ahhoz, hogy újra rávegyem magam az írásra. Szóval ja,... ha valaki mostanában kérni szeretne, lehet meg minden, csak ne várjátok el, hogy egy hét múlva már sutty kint is van, köszönöm <3 

Tehát élvezzétek a sztorit, amibe a 1D-t is belevontam, (már nem úgy hogy Harry Styles kilop téged az osztályteremből) szóval remélem nem baj.

(T/N) = te neved                    (komolyan nem értem kinekminek írom ezt ide még mindig)

A kezemet tördelve sétáltam az énekterem felé. Nagyon izgultam, úgy éreztem sok múlhat ezen. A gondolataimba mélyedve próbáltam elképzelni, mi is lehet ennek a meghallgatásnak a legborzalmasabb kimenetele. Mondjuk hogy meghalok. Igen, ez elég reális. Btw az énektanárnőhöz igyekeztem, hogy jelentkezzek az iskolai színdarabba. Nagyon kellett volna ez a szerep, sokan utáltak már a suliból, elég ember szekált már ahhoz, hogy végre a sarkamra álljak. Még volt csaknem 10 perc óráig, de gondoltam lelkiekben még kell egy kis felkészülés. Majd megéreztem a tarkómon ugráló szúró pontot, mint amikor valaki téged néz. 

 Lassan és drámaian megfordultam, és kitágult a szemem. Egyedüli emberként tíz méteres rádiuszomban Peter Parker állt, irtózatosaranyosan intve nekem apró mosolyával. Én a sarkamon fordultam vissza egyet sem pislogva, majd eszeveszett rohanásba kezdtem a kanyarnál. A pulzusom valahol a naprendszerünkön kívül lehetett, a szememmel kétségbeesetten Katyt kerestem. A fél osztállyal már ott ácsorogtak addigra, egyetlen beavatott barátnőm épp az egyik popular boyt fűzte, nem akartam elrontani semmilyen alakulóban lévő románcát. Szóval csöndben leültem a folyósó szélére és csendben konstatáltam, hogy a crushom rámmosolygott.  

×

-Most ez az óra máris egy meglepetéssel kezdődik-- állt fel undorítóan motivált mosolyával az énektanárnő körbetekintgetve az osztályteremben pár perccel később. -Ugyanis engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutassam új osztálytársatokat, Peter gyere be!

 Nem nagy fogadtatás érte szegényt, eleve sem sokan figyelnek énekórán, a legtöbben rajzolgatnak meg leveleznek, az utolsó padsort pedig mindig elfoglalja az among usos hadosztály ami azokból a -főként- fiúkból áll akik elég bátrak és közkedveltek/tekintélyesek, hogy felhozzák órára bekapcsolt telefonjukat.

 Amíg én még mindig azon voltam, hogy nehogy magamról megfeledkezve elkezdjem Petert pislogás nélkül bámulni (nagyon koncentrálnom kellett), ő leült valahová a második padsorba. A színdarabra jelentkezők következtek, én voltam az egyetlen, aki már jelentkezett, de még nem kapott semmilyen szerepet.  Eleve nem számítottam semmi jóra amikor a tanárom ahelyett, hogy meghallgatta volna az éneklésem, azt mondta, maradjak benn ma tovább óra után. Szóval mikor már mindenki elment, hárman maradtunk a teremben Peterrel és drága tanárnőmmel. Peternek még a tankönyvből kellett tananyagot pótolnia, én pedig el voltam foglalva a kétségbeesettségemmel. Szóval a tanárnő odahívott magához, és elkezdte ecsetelni, miért nem vagyok alkalmas egy színdarabra. Szóbajött az elméleti orrhangom, a fogaim közti hely, az alakom, és hogy szerinte másfelé kéne orientálódnom... utoljára pedig odanyögte nekem, hogy nem szeretné, hogyha ez elvenné a kedvemet az énekléstől. Nem is az volt a probléma, hogy ezt így az arcomba mondta, hanem, hogy a monológja felétől Peter is elkezdett ránk figyelni. 

Én szépen megsemmisülve kezdtem meg sétámat hazafelé, csak hogy aztán arccal az ágyamba vágjam magamat. Majd rávettem magamat, hogy felkeljek, pakolászni kezdtem a szobámban. A legszomorúbb és legrelatablebb szám ami eszembe jutott /pillanat, az Over again volt a One Directiontől. Szóval eleinte csak dúdoltam, aztán az éneklésbe is belekezdtem. Ha ezelőtt volt is esélyem Peternél, már ennyi volt. Nekem már csak Louis Tomlison és a könnyeim maradtak. Majd mikor végetért a szám és a sírást is többé kevésbé abbahagytam, észrevettem a hideget, megfordultam, hogy becsukjam az ablakot. Csakhogy az ablakban már volt egy nagyjából piros valami, ami, ahogy arra fordultam, gyorsan elkapta a fejét, talán azt remélve, hogy a nagy vörös háta kevésbé lesz feltűnő.

-Umm... Peter mi az isten??

-Figyelj, (T/N), én- én tényleg-- Na várjunk csak... te... te honnan tudod...??-kezdte el vakarni a tarkóját pókember miután egy mozdulattal belibbent az ablakomon.

-Inkább te honnan tudod, hogy hol lakom? -tettem csípőre a kezem.

-(T/N) én csak... csak hallottam, hogy beszélt veled a tanárnő és... meg akartam nézni, hogy vagy ennyi az egész, aztán... aztán hallottam, ahogy énekelsz és... -gesztikulált amíg én lassan közelebb sétáltam hozzá. Óvatosan lehúztam az arcáról a maszkot. Láttam a könnyes szemeit, hirtelen nagyon csönd lett.

-Oh értem, túl közel állok -léptem hátra egyet megadólag felemelve a kezeimet.

-Semmi baj -követte a mozdulatomat Peter. Először habozva hozzáért a kezemhez, látszott rajta, nagyon bizonytalan. Végül, miután kimosolyogtam magamat rajta, én kezdeményeztem a csókot.

23.32 pog köszi hogy még itt vagy <33