Brookville titkai

A vég kezdete

Egy hét múlva

–Nem mehetünk még el!– akadtam ki, de Cameron higgadtan folytatta

–Nincs más választásunk. Hidd el, én sem akarok lemondani Evelinről, de beláthatod, hogy itt nem jutunk semmire. Ráadásul Ericék is visszatértek. A zafír nyakékkel együtt! Nem maradhatunk.

–Pedig szerintem pont ezért lenne érdemes maradni! Hogy minél hamarabb megállítsuk őket.

Stephan mellém lépett és kisugárzása hasonló jeleket adott, mint Cameroné.
Nem kellett kimondanom, mit gondolok, szerencsére egyből megértette.
"Majd megoldjuk. De jelenleg a legbölcsebb dolog amit tehetünk, ha visszavonulunk."- jött a válasz, mire nem tudtam hogy még jobban felháborodjak, vagy adjam be a derekam.

Megszorítottam az égkövet, mivel még így is éreztem, hogy a társai a városban vannak. Végül lenyugodtam, majd egy fáradt sóhaj után bólintottam.

–Rendben. Akkor csomagoljunk.

***

Megint a fehér szobában voltam, de a berendezés megváltozott. Nem csak egy szőnyeg volt középen, hanem bútorok meg minden egyéb. Egy kis gondolkodás után rájöttem hogy ez Evelin régi szobája. Még az első házunkból.
– Miért vagyunk itt?– kérdeztem, mire Anya és a Nagyi megjelent mögöttem.
–Hogy megmutassuk, hogy mindig is Milyen közel áltatok a húgoddal. Már a kezdetektől fogva.– kezdte Anya lágy hangon.
– Emlékszem erre– mosolyogtam el halványan az emlék hatására– Lynlyn sokat sírt, és mindig megnyugtattam. A furcsa arcok kivétel nélkül beváltak.
–Igen.– bólintott a Nagyi, majd ugrottunk az időben.– mindig számíthatott rád, és ezt ő is tudja. És ő is bármikor bármit megtett volna érted. Még most is. Ugyan a smaragd nyaklánc és Eric befolyásolása kicsit megkavarta a fejét, de még mindig a régi. Akinek fontos a nővére.
–Tehát ha vissza akarom kapni, eszébe kell juttatnom a régi énjét? De ezt már próbáltam. És nem sikerült.– válaszoltam elkeseredetten.
–A szimpla visszaemlékezetés sajnos nem lesz elég. El kell pusztítanod a nyakláncokat.
–Az összeset.– nyomatékosították, mire kétségbe estem.– és akkor a húgodat erő hatás elmúlik.
–De akkor... Azt azt is jelentené, hogy elveszítelek benneteket...
–Sosem vesztesz el. A szívedben ott leszünk. És az emlékeidben. Most is csak egy kiskapu miatt lehetünk itt, de a mi időnk sajnos már rég lejárt.
–Azt értem, de biztos vagyok benne hogy ki tudunk majd találni valamit....
–Te is tudod, hogy nincs semmi. Csak az ha elengedsz bennünket.
–El kell pusztítanod a három követ és a felszabaduló energiával lesúlytani a nagyapádra, és végezni vele!
– Értettem...– válaszoltam szomorúan.

A fejem nagyot koppant a kocsi ablakán, mikor felébredtem.

– Megjöttünk– jelentette ki hátra fordulva James, mire bólintottam és kiszálltam. Elbódult állapotban vettem ki a sporttaskám és caplattam fel az emeletre. Hirtelen ocsúdtam fel, mikor is Stephan a vállamra rakta a kezét.

–Luna? Minden rendben? Miért nem válaszoltál?– kérdezte, mire nem tudtam mit feleljek.

–Bocsi, csak elbambultam.

–Ez annál több volt...– fordított szembe magával, majd lágy hangon folytatta– egész úton aludtál. Netán megint valamilyen álmod volt?

–Nem.– ráztam a fejem.– vagyis... Nem igazán álom, csak egy kis beszélgetés Anyával és a Nagyival.– vallottam be. Fullentessel itt úgyse jutnék semmire. Ráadásul valószínűleg úgy is értékelné, hogy nem mondtam igazat.