Brookville titkai

Kereső varázs

Luna szemszöge

Természetesen minden szempár egyből rám szegeződött, de kb 5 másodperc után mindenki visszatért ahhoz a tevékenységhez, amit eddig is folytattak.

- Gyere erre!- intett Vanessa és követtem.

Kb mindenhol parafa táblák és állványok voltak, amiken képek és iratok voltak feltűzdelve és különféle cérnákkal összekötve. A vámpír a középen lévőhöz vezetett.

- Itt vannak a legfontosabb nyomok. Köztük hogy melyik lehet a búvóhely, ahová esetleg vihették Evelint.- tájékoztatott.

- Értem. Akkor eddig van 3 épület, de ezeket át is kutattátok, vagy....?

- Még csak találgatások. Mert ha ott is vannak, csak nem kommandózhatunk csak úgy be, reménykedve hogy Eric épp házon kívül van.

- Jogos. De akkor mégis hogy...?- kérdeztem volna, de Talia közénk lépett.

- Jó itt látni kislány!- mosolygott.

- Titeket is. -erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

- Hogy érzed magad?

- Jól, de akkor leszek teljesen jól, ha megölelhetem majd a húgomat.

- Meg fogjuk találni. Épp egy varázsigén dolgozok, amivel át nézhetünk távolról is egy épületet, hogy van e ott mágia.

- De Eviben és Ericben is van.

- Igen, ezért próbalom úgy módosítani, hogy személyes mágiát is érzékeljen. Hisz mint azt már említettem, mindenkinek kicsit más a varázsereje.

- Ez jó ötlet. Segíthetek benne?

- Persze. De nem itt. A házamban több eszköz van, úgyhogy át kéne menni oda.

- Akkor induljunk!- mondtam, majd el is indultunk.

Az ajtó felé tartva még visszanéztem a társaságra, és tekintetem akaratlanul is összeakadt Stephanéval. A szívem egyből hevesebben kezdett verni, és valószínűleg meghallotta, mivel kisfiús vigyor ült ki arcára. Én sem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el egy kicsit.

Kiértünk a házból és már egy ideje sétáltunk, mikor realizálódott bennem, hogy a mosoly még mindig nem hervadt le számról.

– jó így látni!- bontotta meg a csendet Talia.

– Tessék?– kaptam oda a fejem.

– Boldogan. Hogy nem stresszelsz vagy aggódsz.– fejtette ki.

– Nem is sztresszelek annyit...– vágtam rá, mire egy, 'ez most komoly?' arcot vágott. – jó, talán mostanság az átlagnál kicsit jobban aggódom.– vallottam be.

– Az nem kifejezés kislány! Úgy viselkedsz, mintha a világ terhét cipelnéd magadon...

– De jogosan, hisz...

– De csak egy gyerek vagy! Így is 15 éves létedre túl sok dolgon mentél át mint amennyin kellett volna. A korodbeliek ilyenkor moziba vagy plázázni járnak és pasiznak. Nem ezeréves vámpírok ellen harcolnak, vagy egy őrült varázsló ellen!

– Ezzel arra akarsz célozni hogy inkább a fiúkkal drámázzak, mint hogy a húgomat próbálnám megmenteni?!

– Arra célzok hogy élned is kéne! Élvezni az apró örömöket és pillanatokat, mert higyj nekem, az ifjúkor hamar elszáll.

– Mennyi ideje is vagy 26?– emeltem meg tréfásan szemöldököm.

– Akkor a tinikor!

– De ha egyszer nincs rá időm!