Önpusztító Rendszer

1. The scum villian's self-saving system

A fenébe, a fenébe, a fenébe. Ki gondolta volna, hogy így meg tudom sebezni önmagam. Egyik pillanatban még minden rendben volt a következőben meg szembe találom magam önmagammal, aki minden gondolkodás nélkül nekem esik. Na nem mintha sok bajom lett volna a verekedéssel, de azért senki se veri össze önmagát szívesen. Aztán annak a baromnak sikerült a kardommal együtt átesnie a hasadékon úgyhogy most itt ragadtam hazaút nélkül.

Tehát nem csoda, hogy kicsit zabos vagyok, ahogy a démonvilági főhadiszállásom folyosóin szenvedem magam végig, hogy eljussak a szobámhoz. Mikor meglátom az ismerős ajtót elönt a megkönnyebbülés, már csak pár lépés és végre kinyúlhatok. Most csak egy kiadós alvásra van szükségem. Csak... Igen, csak arra nem számítottam, hogy mikor kinyitom az ajtót nem üresen találom a szobámat.

- Luo Binghe? - A hang gazdájára nézve összeszűkül a szemem. Mit keres ő itt? Mi a fenét keres Shen Qingqui az én szobámban? Szerintem utoljára akkor csodálkoztam így, mikor rájöttem hogyan használhatom az álomdimenziót. Egyszerűen nem akarok hinni a szememnek, biztosan csak szellemet látok, ezért is indulok meg felé, hogy meggyőződjek az igazamról, ám alig lépek kettőt, mikor a talaj eltűnik a lábam alól. A picsába! Ám mielőtt a földre zuhannék valaki elkap ez a valaki pedig nem más, mint egykori mesterem.

- Mi történt? Ki csinálta ezt veled? - Kérdezi, ahogy átkarol, én pedig hosszú évek óta először érzem magam kétségbeesetten. Mi a fene folyik itt? Ez csak valami rossz álom. Shen Qingqui soha az életben nem lenne velem ilyen kedves. Végül erőt veszek magamon, hogy legalább megszólaljak.

- Menj... - De csak ennyi jut ki a szavakból. Amik igazából azok akartak lenni, hogy "Menj a fenébe, te rühes söpredék!" de úgy tűnik a másik énem egy kicsit jobban megvert, mint ahogy eddig felfogtam.

- Menj? - Kérdez vissza egykori mesterem, de azonnal folytatja is. - Jól van, menjünk. - Jelenti ki és öleli át a derekam, én pedig ösztönből lököm el magamtól, mégis mi a fenét képzel magáról, hogy így ölelget? A férfi először meglepetten néz rám majd komoly hangon folytatja.

- Nyugodj le. A mestered most visszavisz téged az Égig Érő hegységre. - Jelenti ki, én pedig érzem, hogy kezd bennem felmenni a pumpa, méghogy én oda visszamenjek.

- Nem megyek. - Morgom a fogaim között, de a válasz meglepetésemre olyan lesz, amire nem számítottam.

- Miért hisztizel még mindig? Először is menjünk és rejtőzzünk el ott. - Jelenti ki és teszi a hátamra a kezét, nekem pedig arcomra fagy az a kifejezés, amit fél pillanattal ezelőtt felöltöttem. Most komolyan azt csinálja, amit érzek, hogy csinál? Mi a fenéért ad nekem spirituális energiát? Miért gyógyít meg? Nem gyűlöl? Azonban mielőtt döntésre juthattam volna volt mesterem előrántotta a kardját és legnagyobb meglepetésemre szó szerint magával rántott a kardra, aminek a segítségével eljutottunk egykori otthonomba.

Annyira le vagyok sokkolódva az egész helyzet abszurditásán, hogy azon már meg se lepődöm, hogy az egykori testvéreim is úgy kezelik a helyzetet, mintha természetes lenne, hogy a mesterem ide rángat engem az éjszaka kellős közepén.

- Shizun, mi történt A-Luoval? - Jön a kérdés a lánynak a szájából, aki tegnap ilyenkor nem éppen beszédre használta azt az édes kis száját. Én azonban nem, Ning Yingyingel vagyok elfoglalva, hanem sokkal inkább azzal, hogy minél jegesebb tekintettel nézzek arra a pojácára, akinek már rég halottnak kellene lennie. Hogy a fenében van Ming Fan még mindig életben?

- Csak kisebb sérülések. Menjetek nyugodtan. Az Ezer Ír Csúcs által hozott elsősegély felszerelés, még mindig ugyanott van igaz? - Kérdezi mesterem, ahogy odavezet az ágyához és úgy csinál, mintha észre se vett volna semmit a korábbi tekintetekből.