Önpusztító Rendszer

4. Önpusztító Rendszer

Amint a hasadék bezáródik mögöttem én lerogyok a földre és lehunyom a szemem. Azt se néztem meg hol lyukadtam ki. Most szükségem van egy kis levegőre, egy kis magányra. A hajamba túrok, majd kinyitom a szemem, hogy körbe nézzek.

- Hála az égnek. - Sóhajtok egy nagyot, mikor meglátom a szobám ismerős falait. - Még csak az kellett volna, hogy mindenki itt legyen. - Terülök ki a földön és bámulom a plafont.

- Vajon hol rontottam el? Én rontottam egyáltalán el? De hát én vagyok a világ ura, az van, amit én akarok. - Hirtelen vigyorogva ülök fel, de a mosoly lefagy az arcomról. - Csodát én se tudok tenni. - Rázom meg a fejem. - El kell terelnem a gondolataim. - Döntöm el, majd feltápászkodom a földről és kimegyek a szobából, hogy megkeressem az egyik feleségem, mindegy melyik, csak kell valaki, aki el tudja velem feledtetni őt, a csókját, a mozdulatait. Kell valaki, aki visszaránt a helyes útra, amin mindig is jártam.

Azonban még fél óra múlva se találok nem hogy egy nőt, de még egy démont se a palotámban. Mindegy hol keresem őket, olyan mintha mindenkit elnyelt volna a föld, de az lehetetlen. Viszont ha lehetetlen, akkor hol a fenében van mindenki.

- Mobei-jun! - Kiáltom el magam és ahogy mindig most is megjelenik előttem a jégdémon, aki azonnal le is hajtja a fejét. - Hol van mindenki? - Kérdezem a démon pedig értetlenséggel szemében néz fel rám. - Most mi van? - Dobbantok egyet, kezd elfogyni a türelmem.

- Maga küldött el mindenkit tegnap. - Jön a válasz én pedig teljesen lefagyok, még a szám is eltátom. A másik én képes volt mindenkit elküldeni? Ezek meg észre se vették, hogy valami nincs rendben? Mégis milyen alattvalók ezek? - Visszahívjam az embereket? - Kapok egy kérdést, én azonban csak sarkon fordulok.

- Nem kell. Köszönöm a szolgálataidat, szabad vagy. - Mondom és vissza se nézve elindulok a palota legmélye felé. Ha képesek voltak ennyi miatt itthagyni, ha nem vették észre, hogy nem én vagyok, még a feleségeim sem, akkor vajon mennyire szerethettek engem igazából? Nincs rájuk szükségem. Enyém a világ, egy szavamba kerül és mind halottak. Enyém minden és mindent megkapok, ami csak megfordul a fejemben.

Minél mélyebbre megyek a palotában annál sötétebb lesz, nekem viszont nincs szükségem fényre, hogy tudjam, hogy merre megyek. Pontosan tudom hol vagyok, akár csukott szemmel is mehetnék. Lépteim viszhangoznak a falakon. Gondolataim messze járnak, mikor elérek a folyosó végére, ahol egy hatalmas fekete ajtó vár. Csak csettintek egyet és a szerkezet kitárul előttem, a fal mentén a fáklyák meggyulladnak, ahogy belépek a hatalmas terembe.

Tekintetem azonnal a terem közepére fókuszál, ahol egy láncon lóg le valami, ami egyszer ember volt, most már viszont inkább egy emberi fogpiszkáló. A személy lépteim hangjára lassan felemeli a fejét, azonban a szokásos gyűlölettel és félelemmel vegyes szempár helyett értetlenséggel vegyes meglepetést látok a szemekben. Én azonban nem hagyom, hogy bármi látszódjon az arcomon, ahogy közelebb megyek hozá.

- Te Luo Binghe vagy? - A kérdés, ami nagy nehézségek árán hagyta el a férfi száját nagyon meglep.

- Ki más lennék shizun? - Kérdezem és erőltetek az arcomra egy mosolyt.

- Azt hittem szellemet látok. - Jön a válasz, mire végignézek magamon és megértem a meglepetését. Még mindig azok a ruhák vannak rajtam, amiket reggel felvettem, amik a másik énemhez tartoznak. Gondolkodás nélkül nyúlok fel a hajamba kötött szalaghoz.

- Shizun... - Szólalok meg, mire a lánc csörögni kezd. Menekül előlem, mint mindig azóta, hogy ide hoztam. Kezeim ökölbe szorulnak, lehajtom a fejem és próbálom előhívni magamban a haragomat, amit felé érzek. Mikor úgy érzem sikerült felnézek a férfire, azonban amint belenézek a szemébe az eddig visszatartott könnyeim kifolynak és megint térdre esek. - Miért? - Kérdezem. - Miért? Miért? Miért utáltál? Miért bántottál? Mit tettem gyerekként, hogy annyira utáltál? - Kiabálok.