Idézetek

Böszörményi Gyula: Ambrózy báró esetei 2. - A Rudnay-gyilkosságok

"– Bolondnak lenni a fiatalok előjoga – mondta halk sóhajjal. – Maguk ketten azonban kissé túlzásba viszik."

"– Báró úr, maga mintapéldánya a zseniális tökfejeknek, de ne aggódjék, mert ezt csupán az önnel egy fedél alatt élők tudják, mi viszont nem fecsegünk."

"– Azt mondta, hogy ön magyar?
– Valóban!
– Nos, így már nem is tűnik oly érthetetlennek a viselkedése, hisz maguk, magyarok, mind bolondok."

"– Talán látott valami érdekeset?
– Inkább a helyzet volt különös – feleltem suttogva. – Ahogy egymást követve a sárga lapok fölé hajoltunk, hogy beírjuk nevünket a könyvbe, miközben a portás figyelt, az épp olyan volt...
– Nos?
– Épp olyan, mintha egy templomban a szigorú pap előtt írnánk alá a házassági anyakönyvet.
Ambrózy báró karja, melyen a kezem nyugodott, megfeszült, ő azonban nem nézett rám, csak ennyit felelt:
– Könnyen lehet, Mili, hogy némi gyógykúrára ismét itt kellene hagynom magát a tébolydában."

"– Na de báró úr! – Most tényleg megsértődtem. – Minek néz maga engem?
– Örökké kíváncsiskodó, nyughatatlan kishölgynek, aki folyton épp az ellenkezőjét teszi annak, mint amit kérnek tőle – felelte tárgyilagosan, majd egy másik bérkocsi után intett."

"A legtisztább, legtökéletesebb ablaküvegnek tekint, vagyis úgy néz át rajtam, mintha ott sem volnék."

"– Elismerem, kedvesem, hogy valóban csodás gyémántra leltél, ám ha ékkövet akarsz belőle csiszolni, hát jól kösd fel az alsószoknyád, mert lesz vele munkád bőven."

"Miért volna tilos beszélni, verset vagy regényt írni a női sóvárgásról? Arról a tűzről, mely a leányok ölét éppúgy perzseli, miként a kamasz fiúkét? Hát csak ők vágyakozhatnak? Csak a férfiak bitorolhatják egyedül a testi szerelem csatatereit, és nekünk ott is hallgass, tűrj és engedelmeskedj lehet a nevünk? Nem, az ördögbe is, ezerszer nem! A nőknek igenis van testük, mely gyönyört kíván, ám ha ezt kimondani, leírni sem merjük soha, a sok mamlasz férfi ugyan honnan tanulhatná meg, miként járjon a kedvünkben?"

"Megbocsássanak, de úgy gondolom, hogy minden nő rab, aki feltétlen engedelmességet fogad egy férfinak."

"Az aranykalickában ücsörgő madár mindent megkap, csak épp szabadsága nincs."

"Néhány pillanat volt csupán, míg Richárd lehelete a homlokomat csiklandó tincseket borzolta, én pedig mélyen a szemébe nézve kutathattam legféltettebb titka után.
Már majdnem megvolt! Már majdnem kimondta az első szót, ami aztán magával húzta volna a többit, hogy egymásba kapaszkodva végül feltárják, miért és mitől fél annyira. És ha nem ment volna magától, hát én biz arra is készen álltam, hogy lábujjhegyre állva az ajkaimmal csalogassam elő azt a fránya vallomást. Richárd mély levegőt véve a szemembe nézett, miközben én lassanként egyre feljebb emelkedtem...
És ekkor kopogtak!"

"– Mili, magának teljesen... – bömbölte.
– Nekem itt ne Milizzen... – visítottam én.
– ...elment az esze, ha azt – ordította.
– ...inkább nyomozzon végre – süvöltöttem én.
– ...hiszi, hogy magamat – harsogta.
– ...tisztességesen! – sikkantottam én.
– ...féltem! – morrantotta egyenest az arcomba, mivel addigra már egész közel kerültünk egymáshoz.
– Nem? – fogtam fel végre a szavait. – Hát akkor kit?"

"– Köszönöm, Gáspár bácsi, de a botom nekem épp elég – hárította el a fegyvert Richárd. – Inkább tartsa magánál, mert ennek a háznak az igazi kincse odafönn duzzog, őt kell védeni."

"– Csak nem fogok leállni egy kislánnyal szócsatázni? – tiltakozott sértetten Vörös.
– Hangay kisasszony az én hiányzó karom – közölte vele Ambrózy báró, engem is meglepve ezzel a kissé morbid hasonlattal."

"– Úgy látom, Mili kedves – szólalt meg végül Agáta mama, hangjában némi szemrehányással, ám komoly harag nélkül –, hogy magát és a fiamat még erre a néhány napra sem lett volna szabad felügyelet nélkül hagyni."

ui.: oké, lehet kicsit túlzásba estem.