Idézetek

Leiner Laura: Szent Johanna gimi-Barátok

"– Nem mész el??? – suttogta.
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Azt mondtad… – kezdte, de én közbeszóltam.
– Azt mondtam, lehet, hogy én, lehet, hogy nem. Nos – tártam szét a karom. – Nem én."

"-Tegyük fel, hogy nincs barátnőd.
-Tegyük - mosolyodott el Cortez.
-Van, akinek lenne nálad esélye?
Éppen egy újabb fotót csináltam, amikor Cortez rám nézett. Illetve pont bele a telefonomba.
-Nincs. Már nincs. - mondta egyszerűen."

"-Hé, várj már meg! – rohantam, aztán mikor utolértem idegesen, ráförmedtem. – Mi a bajod neked?
-Mi? Nekem? – röhögte el magát, és fél kézzel a falnak támaszkodott.
-Igen!
-Semmi – rázta meg a fejét.
-Oké, tudod mit? Nem érdekel – túrtam bele a hajamba, idegesen. – de felejtsd el Arnoldot!
Cortez arcán gyorsan váltakozott döbbenet, szánalom és gúny.
-Minden erőmmel azon vagyok!
-Ez nem vicces! Állandóan szekálod, mindig kötözködsz vele és folyamatosan megalázod!
-És most jöttél, hogy rám szólj? – döbbent le az arcán, pedig ott bujkált a gúnyos mosoly.
-Igen! Hogy hagyd őt békén! – bólogattam vadul.
-Rendben. Még valami? – mosolygott továbbra is. És ekkor felidegesített a mosolya. Felidegesített a pökhendisége. Az egész elmúlt tanév feszültsége, idegessége és szenvedése eluralkodott rajtam.
-Igen, engem is – mondtam ki, amit már olyan nagyon régen ki kellett volna mondanom.
-Hidd el, nekem nem gond – röhögte el magát. Oké. Akkor játszunk így, nekem mindegy. Az elmúlt hetekben, épp eleget voltam Kingával, hogy tudjam úgy is lehet durván mondani, hogy közben egyáltalán nem gondoljuk komolyan.
-Jó, így még jobb – tapsoltam egyet idegesen. -Felejtsük el egymást, oké?
-Megtörtént – bólintott komolyan.
-Nagyszerű – sziszegtem, aztán megfordultam és elindultam a folyosón.
-Vicces, hogy így reagálsz – szólt utánam, mire megtorpantam.
-Tessék?
-Azt hiszed, Neményi olyan jó barátod.
-Igen, az! – vágtam rá.
-Persze, hogyne – mosolygott újra gúnyosan, mire komolyan bepipultam. Az egy dolog, ha velem szórakozik, komolyan, megszoktam már, de Arnoldra nem mondhat egy rossz szót sem!
-Mit akarsz ezzel mondani? – sétáltam vissza hozzá, és dühösen fürkésztem az arcát.
-Tudod mit? Semmit – rázta meg a fejét.
-Na mondd – tártam szét a karom, és komolyan olyan ideges voltam, hogy majdnem elbőgtem magam.
-Az, hogy mind ketten olvastok, szeretitek a béna zenéket és az unalmas filmeket, meg tudományos magazint bújtok, még nem jelent semmit… Nem itt kezdődik a barátság – vetette oda durván.
-Hát hol kezdődik – tettem csípőre a kezem.
-Talán ott, hogy nem kéne engednie, hogy elmenj! – vágta rá dühösen, én meg csodálkozva néztem.
-Tessék? – kérdeztem gombóccal a torkomban.
-A suliból – szólt halkan, nekem pedig hirtelen leeset minden. Cortez még mindig azt hiszi, hogy év végén én megyek el, és ezért haragszik Arnoldra. Mert mint legjobb barátomnak, Arnoldnak le kéne beszélnie róla. Szerinte. Ha tudná az igazat… De nem tudja.
-Ezzel nem kell foglalkoznod – suttogtam, mert nem jutott eszembe frappánsabb.
-Hogyne foglalkoznék vele! – kiáltotta mérgesen, mire megráztam a fejem.
-Fogalmad sincs semmiről – néztem a szemébe és hátrálni kezdtem.
-Lehet – biccentett. – Akkor avass be – dőlt neki a falnak. – Most őszintén, mi van Neményiben amitől annyira odavagy? – kérdezte gúnyosan. – Az olvasó kör? Dickens? A Beatles? – röhögte el magát kínosan, mire életemben először én néztem rá lesajnálóan.
-Nem – mondtam halkan. Cortez kérdőn pillantott rám, mire megvontam a vállam. -Ennél sokkal egyszerűbb.
-Na! – mosolyodott el.
-Ő soha nem bántana meg – mondtam ki. Cortez pár pillanatig a szemembe nézett, aztán a szája szélét rágva bólintott, és ellökte magát a faltól."

"– Dave– mutattam le a tánctérre, ahol Dave… Na, azt nem tudom, mit csinált, ő táncnak nevezi, szerintem csak ijesztgette a többieket."

"– Feldobhatnál valamit. Legalább lenne új téma – javasolta Ricsi.
– Van egy tavalyi képem, amin Zsolti nutellával eszi a húslevest – töprengett Dave, aztán nyomkodni kezdte a mobilját, hogy megkeresse a szóban forgó képet."

"Jacques szomorúan ücsörgött mellettem, és próbálta celluxszal összeragasztani az elszakadt alufóliát a karján. Mondtam neki, hogy szerintem jó a jelmeze és ne szomorkodjon, mire kicsit felvidult. Mondjuk, az nem tett túl jót a kedvének, hogy Zsolti csak egy fél szendvicset evett meg, és amikor a másik felét nem tudta hová tenni, akkor egyszerűen leszakított Jacques „ruhájából” egy darabot, és becsomagolta."

"– Megdobott? Hogy lehet valaki ennyire gyerekes? – sóhajtotta Ricsi gondterhelten, aztán meglátta a kezemben a Kinder tojást, és azonnal követelni kezdte a benne lévő játékot. Nos, ha már a gyerekességről beszéltünk. :) Odaadtam neki."

"– Miért csövezünk a folyosón? – kérdezte Ricsi, aki Cortezzel együtt akkor ért oda hozzánk.
– Mert Andris és Robi nem engednek be, csak ha mondunk egy jelszót – ismételtem, sokadszorra.
– Értem. Na, engedj – tolt félre Ricsi, és bekopogott.
– Mondd a jelszót!
– Szétütöm a fejed – közölte, mire azonnal kinyílt az ajtó, és mi becsörtettünk a terembe.
– Ez volt a jelszó? – csodálkozott Virág, miközben elhaladtunk Andris és Robi mellett.
– Nem– vihogott Andris. –  De megijedtünk."

"Viki azt magyarázta, hogy a buszon valami „nyanya” le akart ülni, de ő nem adta át a helyet, az meg rászólt, és akkor megunta, felállt és jól félrelökte. A többiek mind jót derültek, főleg Viki előadásmódján, én meg lehajtott fejjel néztem a pocsolyát, aminek a felszíne hullámzott az apró esőcseppektől.
– Ez baromi vicces, nem? – lökött meg Zsolti, várva, hogy akkor most nevessek velük. Összenéztem Virággal, aki Ricsi robogóján ült, és a fiúra várt , aki még nem jött ki.
– Nem – feleltem őszintén. Egy pillanat alatt lehervadt a mosoly mindenki arcáról, Viki pedig hitetlenül meredt rám. Nem mindegy? Már úgysem leszünk soha barátnők.
– Mer'? – kérdezte intelligensen.
– Mert szerintem nem poén idős embereket lökdösni a buszon. Ráadásul tekintettel lehetnél Cortezre, akinek a nagymamája nemrég kapott szélütést – mondtam egyszerűen, mire a többiek a fejüket csóválva néztek maguk elé.
– Tényleg – húzta el a száját Dave. A fergeteges poénból pillanatok alatt kínos csend lett, Viki pedig gyilkos tekintettel méregetett."

"– Ha nagyon akarsz beszélni vele – suttogta –, van egy másik száma, de azt senki nem tudja. A szülei szokták azon hívni… – magyarázta.
– Tudom – ismertem be, mire Ricsinek felszaladt a szemöldöke. Piercinggel együtt.
– Megadta neked? – döbbent le totálisan.
– Igen – bólintottam.
– Hű – röhögött. – Oké. Akkor mindegy. Ne add meg senkinek…
– Dehogy – ráztam meg a fejem."

Csodálkozva néztem a monitoromra. Dave kért fel.
– Szia – köszöntem hűvösen a kamerába, aztán előrehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem. Dave a fülén lévő fejhallgatóból a szája elé húzta a mikrofonját, és megköszörülte a torkát. – Mit művelsz?
– Pszt! Csak hallgass meg – nyomott le egy gombot, és hallottam, ahogy a gépéből elindul egy Brian Adams-szám. Te jó ég, a Please Forgive Me! Ennyit még én is tudok angolul… Nevetve megráztam a fejem, és őszintén reméltem, hogy nem karaoke lesz. De. Az volt."

"– Szép ez a hely – mondtam halkan.
– Régen sokat jártam ide egyedül, esténként, tudod, átgondolni a dolgokat – mondta komolyan.
– Tényleg? – fordítottam felé a fejem.
– Nem – közölte, aztán elröhögte magát. – Igazából fogalmam sincs, hol vagyunk – tette hozzá, mire kitört belőlem a nevetés. – Komolyan. Azt hiszem, életemben először járok erre."