Idézetek

Böszörményi Gyula: Ambrózy báró esetei 3. - Ármány és kézfogó

"Vannak olyan pillanatok az életben, amikor képtelenség eldönteni, hogy a férfit, aki épp szemben áll velünk, megcsókolni vagy orrba verni volna-e jobb. Ez is ilyen pillanat volt, ami azonban oly gyorsan röppent tova, hogy nekem sem egyikre, sem másikra nem maradt érkezésem."

"– Hányszor kértem már, Mili, hogy ne kóricáljon folyton szanaszét? Mégis mit gondol, meddig bírom erővel, hogy furton fúrt megmentsem magát?
– Amíg figyel rám és megteszi – feleltem csendesen –, nincs félnivalóm, Richárd. Azután pedig Hát kit érdekel, hogy mi lesz azután?"

"– Nem huszár – helyesbített Karlinka. – Gyalogos katona. Utász.
– Dehogy utállak, csak éppeg nem értem, mér vagy hozzá ilyen kegyetlen."

"– Látom, nem érti. Az én anyai nagyapám valódi belső titkos tanácsos volt
– Ezt valóban nem értem – vágtam közbe. – Hogyan lehet valaki titkos tanácsos, ha mindenki tudja, hogy az? És mit jelent a valódisága? Talán vannak ál titkos tanácsosok is?
– Mili, kérem, ne bosszantson!
– Távol álljon tőlem, valódi és kicsit sem titkos báró úr, de tudja, ez a rangkórság arra késztet, hogy legközelebb így mutatkozzam be – mondtam és pózba vágva magam, orromat kényeskedve feltartva nyújtottam kézcsókra a kezem. – A nevem alsó- és felsőhangai Hangay Emília, kinek atyja alsó- és felsőhangai Hangay Árpád, Marosvásárhely legvalódibb, legbelsőbb és legtitkosabb könyvkereskedője."

"– Matolcsy! – kiáltottam. – Az a csupaszcsiga pofázmányú, sunyi nyúlbogyó, hogy tekeredne meleg sál a nyaka köré, de csakis a saját nyelvébõl!
Róza asszony, Bissingen gróf és Ambrózy báró mind rám meredtek. Az előbbi kettő hökkenten és némán, míg a harmadik értőn biccentve kérdezte:
– Isti?
– Isti – bólintottam, felfedve cifra külvárosi modorom amúgy sem titkos forrását."

"– Mili, én nem tagadom, hogy a meggondolatlansága már több ősz hajszálat termett a fejemen, mint ama borzalmak, amiket a nyomozásaim során láttam, de mégis ezt a tulajdonságát kedvelem a leginkább. Üdítően, sőt, vérpezsdítően hat rám a maga széllelbélelt, bájos szeleburdisága. A fejem valahogy mindig kitisztul tőle, a bosszankodás felgyorsítja a pulzusomat és a heves szívdobogás, amit akkor érzek, mikor látom, hogy egyenest fejjel rohan a falnak, jót tesz az agyi keringésemnek.
– Úgy? – hökkentem meg. – Ezek szerint a báró úr ily esetekben heves érzéseket táplál irántam?
– Érzéseket? – vonta fel szemöldökét Richárd, mint aki cseppet sem számított erre a kérdésre, és így hirtelen maga sem tudja a választ. – Nos azt hiszem, ez csupán puszta fiziológia. Akaratlan és ösztönös reflexe az emberi szervezetnek, amit
– Amit a közemberek nyelvén érzelemnek neveznek."

"– Jaj, báró úr, nyugodjék meg, jó kislány leszek.
– Attól tartok, az a maga esetében a természeti törvények áthágását jelentené – morogta."

"– Ígérje meg nekem, báró úr – mondtam fanyar mosollyal –, hogy ha valaha is ilyen feleséggé válok, elveszi tőlem a revolvert, és egyenest a szívem közepébe lõ.
– Maga férjhez menne, Mili? – nézett rám őszinte csodálkozással a báró. – Én azt hittem, komolyan gondolja a detektívi hivatást.
– Miért? – torpantam meg hirtelen. – A detektív tán nem ember, mint bárki más?
– Nem, kisasszony – felelte Ambrózy báró rideg tárgyilagossággal. – A jó detektív nem engedheti meg magának, hogy esendő ember legyen."

" – Amennyiben előre sejtem, hogy hajnali hatkor rám fog törni, frakkban töltöttem volna az éjszakát – mondta közönyös hangon a báró, majd hallottam, amint lerúgja magáról a takarót.
– Várjon! – kiáltottam rá, miközben az ajtóhoz ugrottam. – Az lesz a legjobb, ha inkább odalenn várom meg.
– Valóban, Mili, szerintem is úgy lesz a legjobb – hallottam még jégkockákként koccanó szavait, majd átléptem a küszöböt."

"– Kérem, barátom, ne kínozza meg őt túlságosan! Szegény kislány még oly fiatal.
– Ahogy kívánja, Róza – felelt a báró. – Azt hiszem, úgy lesz a legjobb, ha minden faxni nélkül egyszerűen csak lepuffantom és kész."

"– Húzza fel a szoknyáját.
– Tessék?
– Feküdjön hanyatt a másik ülésre, tegye szabaddá a lábait, és amikor kiáltok, mindkét talpával rúgjon bele az ablaküvegbe – magyarázta Ambrózy báró. – Képes rá?
– Lesötétített konflisban utazva egy férfival felvenni a legilletlenebb testhelyzetet? Hát hogyne, báró úr, bármikor! Csak arra kérem, Milinek soha el ne mondja, különben az a kislány menten kikaparja a szememet.
– Ugyan miért tenne ilyet? – Richárd hangjában őszinte döbbenet ült.
– Mert szereti magát, pipogya fráter – üvöltötte Renée, miközben egész az álláig rántotta a szoknyáját –, bár őszintén mondom: fogalmam sincs, miért."

"– Lelketlen gazember!
– Gazemberek! Merthogy ketten vannak.
– Én magára gondoltam, báró úr.
– Az más, így már értem."

"– Ha most megbocsát, grófnő, távozom. Valóban jólesne az a forró fürdő, bár még nem döntöttem el, hogy önmagamat vagy inkább Richárdot fojtom-e bele.
A grófnő arcán oly finoman áradt szét a mosoly, mint holdfény a szélcsendes tengerszem vizén.
– Tegyen belátása szerint, Hangay kisasszony – mondta. – S tudjon róla, hogy ha az utóbbit választja, én teljes szívből támogatni fogom. Habár – szólt utánam – úgy vélem, fojtogatás helyett elég lesz tán egy alapos fejmosás is."

"– Na, tessék, így megy ez! – morogta közben az orra alatt. – Begyön az ajtón egy snájdig férfi, mire a jány esze huss, kiugrik elõle az ablakon, oszt szerusz világ, messze inal."