Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

NYOLCADIK

2021, március
Bahrein

Russ és Lando búvárkodni mennek, amivel eddig semmi probléma, azonban ragaszkodnak hozzá, hogy velük tartsak.

Tájékoztatom őket, hogy a kis prospektusban, amit a szállodában találtak, az is szerepel, hogy akár cápákkal is találkozhatunk, de ez nem tántorítja vissza őket. Nyilván, mert ők elolvasták azt a részt, ami arról szól, hogy az itt élők a nagy fehér cápa kisebb, szelídebb rokonai, én meg nem.

Legalább azt megengedik, hogy én vezessek. Persze, egész sokáig tartott, amíg meggyőztem őket, hogy nem vagyok közveszélyes az utakon, de aztán végül belementek a dologba.

Három napja értek véget a tesztek, mi pedig azóta turistásat játszunk, annak ellenére, hogy mind a hárman jártunk már az országban. Tegnap ókori romok között sétáltunk, azelőtt pedig templomokat jártunk végig; mindegyikhez én ragaszkodtam, úgyhogy a mai napra a fiúk választhattak programot. Így esett a választás a búvárkodásra.

Annak ellenére, hogy rettegek a búvárkodástól, elképesztő boldogság jár át, ahogy a főúton suhanunk a hatalmas pálmafák között.

Az elmúlt öt évben mindig is éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. A hiány enyhült, amint megérkeztem a csapat angliai székhelyére és újra körülvett a Forma 1 nyüzsgő világa, de csak akkor szűnt meg teljesen, mikor újra gépre szálltam és megéreztem a hamarosan kezdődő szezon előszelét. Annak ellenére, hogy minden alkalommal, amikor kihunytak a fények, felzúgtak a motorok és megkezdődött a verseny, szörnyen izgultam a pilótákért, mérhetetlenül hiányzott a versenyhétvégék semmivel sem összehasonlítható hangulata.

Russ mellettem ül, lehunyt szemmel hallgatja a – szerinte egyébként fura, de még elviselhető – magyar zenéimet és néha tesz egy megjegyzést a vezetési technikámra. Ezt kifejezetten sérelmezem, már csak azért is, mert még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy nézze mit csinálok, helyette látatlanban dirigál. Ebbe néha bekapcsolódik Lando is, aki legalább arra hajlandó, hogy figyelje a mozdulataimat.

- Tudjátok, nem igazság, hogy ennyire el vagytok telve magatoktól csak azért, mert a világ leggyorsabb kocsijait vezetitek – mondom, miközben lekanyarodom a part felé vezető földútra.

Russ lustán megemeli a fejét a tenyeréből, ahol eddig támasztotta és kinyitja a szemét.

- Nem is vagyunk eltelve magunktól!

- Russ, mielőtt beszálltunk az autóba, fél órás kiselőadást tartottál arról, hogyan kell elindulni! – forgatom a szemeimet.

- Nos, lehet, de csak segíteni akartam.

- Rendes vagy, de pontosan tudom, hogy kell vezetni.

Három éve van jogosítványom és ugyan nem töltöttem a fél életemet vezetéssel, mint az útitársaim, attól még egészen biztos vagyok abban, hogy el tudom vezetni a bérelt Opelünket.

Persze, a parkolás már nem megy olyan jól, mint ahogy szeretném, úgyhogy miután harmadszori próbálkozásra sem találom el a két fehér vonal közötti területet, helyet cserélünk Russ-szal és beparkol helyettem. Lando egészen addig ezzel szívat, amíg a kezünkbe nem kapjuk a búvárfelszerelést és meg nem jelenik egy barna hajú lány búvároktató feliratú felsőben.

Mielőtt belekezdene a helyi vízi élővilág ismertetésébe, félénken kér egy fotót a két sráctól, én pedig felajánlom, hogy lefotózom őket. A lány utána öt percig csak makog össze-vissza és úgy pillantgat Russra, mintha ő lenne a világ harmadik csodája, amiből Russ persze semmit nem vesz észre. Aztán összeszedi magát és tulajdonképpen egész jó előadást tart arról, hogy ha figyelmesek vagyunk, milyen élőlényekkel találkozhatunk a víz alatt. Sőt, ha teljesen őszinte akarok lenni, maga a búvárkodás is kifejezetten élvezetes, de ezt a világért se említeném meg a srácoknak.