Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

HUSZADIK

2021, július
Anglia

Basszusbasszusbasszus.

Nagyjából ez az egy végtelenszer egymásba fonódó szócska jellemzi mostanában az életemet. Remek.

Az egyetlen pozitívuma, hogy bármilyen helyzetre alkalmazható.

Elalszol reggel és a nagy kapkodásban magadra borítod a kávédat? Basszusbasszusbasszus. Ki kell tölteni egy halom papírmunkát, emiatt borul az egész napod? Basszusbasszusbasszus. Jelentkeztél egy online tanfolyamra, aminek mindjárt itt a vizsgaidőpontja és még sehol sem tartasz a tanulással? Basszusbasszusbasszus. Orbitálisan nagy baromságokat hoznak le rólad és a haverodról kábé az összes hírportálon? Basszusbasszusbasszus.

Rájössz, hogy reménytelenül szerelmes vagy a legjobb barátodba? Basszusbasszusbasszus.

Baromság az egész. Na, nem az, hogy így érzek. Hanem, hogy eddig tartott bevallanom magamnak.

Pedig ha visszagondolok az elmúlt évekre, annyira tisztán látok már mindent. A sok elcseszett kapcsolatomat. A szűnni nem akaró honvágyat, amit otthon is állandóan éreztem. A bizsergető izgalmat minden egyes találkozásunk előtt.

Annyira egyértelmű. Annyira ott volt előttem mindvégig. Annyira nyilvánvaló. Annyira, hogy az már fáj.

Most is nyilvánvaló. Én őt nézem. Ő engem. Legalábbis azt hiszem.

Azt hiszem, egy kicsit mintha mindig engem nézne. Csak, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Mondaná, ha megkérdezném. Én pedig szeretném azt hinni, hogy egy kicsit tényleg mindig engem néz.

Azt hiszem, talán én is mindig őt nézem egy kicsit. Mindig is őt néztem egy kicsit. A szemét, a száját, az enyhén göndörödő a haját. Az ajkán bujkáló mosolyt, a hosszú ujjait, az arcára ült gondolatait. A ki nem mondott szavakat a tekintetében, az ismerős vállrándításait, a nyugodt légzését. Bolond, buta szívem pedig reménykedik, hogy ez kölcsönös. Reménykedik, hogy mindezt ő is látja bennem.

- Elbambultál - böki meg az orromat hirtelen Russ.

Próbálok nem elvörösödni. Mert Tillie, a gyerekkori legjobb barát Tillie nem vörösödne el. Csak a fülig szerelmes Tillienem, akinek nem szabadna ilyesmit éreznie, lángolna az arca egy ilyen mozdulattól.

Russ talán tényleg engem nézett. Ez egyszerre nyugtat és egyszerre tölt el mérhetetlen kétségbeeséssel. Kapaszkodom a barátságunkba. Muszáj abba kapaszkodnom.

- El - ellököm a kezét.

A szokásos helyünkön ücsörgünk. A lelátó talán egyetlen pontján, amit nem figyelnek kíváncsi szemek. Russ egyik kedvenc helyén.

Már gyerekként is minden egyes angliai futam előtt itt lógattuk a lábunkat. Russ arról álmodozott, hogy egy szép napon világbajnok Forma 1-es pilóta lesz. Én arról, hogy bárhova is megy, vele tartok. Russ arról, hogy mellette leszek, akármi is történik. Én arról, hogy orvos leszek, mint apu.

Nem lettem orvos. Russ még nem világbajnok. De itt vagyunk egymásnak. Van, ami nem változik.

Van, ami viszont igen.

- Izgulsz? A hazai verseny miatt? - terelem el a témát. Ebben jó vagyok, azt hiszem.

Az utóbbi időben állandóan terelek. Kikerülök kérdéseket. Ide-oda csapongok a témák között. És a legfontosabb: nem vagyok őszinte Russ-szal. Azt hiszem, ez a legidegőrlőbb az egészben.