Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

KILENCEDIK

2021, március
Bahrein

Az időmérőt kétszer szakítja félbe homokvihar, amitől mindenki megőrül, úgyhogy igyekszem magam meghúzni hátul, nehogy valakinek útban legyek és véletlen rajtam vezesse le a feszültséget.

Az öltözők előtti egyik fehér fotelban ücsörgök, a papucsomat levetettem, így mezítláb pihentetem a lábaimat az egyik asztal tetején. Kezemben a Harry Potter hatodik része, amit ugyan már kábé kívülről tudok, de mást nem találtam a helyi boltokban, ami számomra értelmezhető nyelven lett volna írva, így megvettem, mert én hülye, elfelejtettem könyvet hozni magammal. Az ölemben egy tál csokis keksz, amivel igyekszem nem összemorzsázni a könyvem lapjait.

Apu persze így is rám talál, de mivel még (hangsúlyozom, még) senki nem törte össze magát, jó kedvében van. Leül mellém az egyik fehér fotelba és megdörzsöli a halántékát.

- Mit eszünk? – pillant rám kérdőn.

Már majdnem rávágnám, hogy semmit, de mivel éppen tele van a szám és valószínűleg úgy nézhetek ki, mint egy mókus, csak felé nyújtom a kekszes tálat. Meg hát amúgy sem lenne szép dolog apu elől rejtegetni a dugikajámat, mikor pontosan tudom, hogy ő bármikor megosztaná velem a rejtett készleteit.

- Kész diliház van odakinn – sóhajt fel és kivesz egy kekszet a tálból.

- Csodálkozol? – kérdezem, mire mindketten felnevetünk.

Annyira nevetek, hogy sikerül félrenyelnem a csokis kekszemet, amitől olyan köhögőgörcs jön rám, hogy attól félek, megfulladok. De miután kiköhögöm magam és megbizonyosodom arról, hogy életben maradok, nagyot sóhajtok, majd elfogadom a pohár vizet, amit apu nyújt felém.

- Mit csinálsz itt egyébként, csibém?

- Próbálok nem útban lenni – vonom meg a vállamat.

- Szuper, mert nekem nem vagy útban. Sőt, feladatom is van a számodra – kotor elő néhány papírlapot a táskájából és leteszi elém az asztalra. Felnyögök. – Előző héten elfelejtetted kitölteni Nicky fizioterápiás lapjait.

- Adminisztráció, fúj!

- Hát, pedig muszáj – csúsztatja közelebb hozzám a papírokat. – Szép munka volt. Nicky csuklója olyan, mint új korában, de azért holnap délelőtt elküldöm hozzád egy utolsó ellenőrzésre. Elvégre te vagy a rehabilitációért felelős. Amihez hozzátartozik az adminisztráció is - hangsúlyozza ki újra az adminisztráció szót és megütögeti az előttem lévő papírhalmot. Elfintorodom.

- Most még – dünnyögöm, mire apu felkapja a fejét. – Ez a gyakornoki évem, ha ezt elcseszem, mehetek haza. Főleg, hogy egyszer Kate is visszajön a születési szabadságáról, két fizioterapeutára meg fix nem lesz szükség – darálom, de apu gyorsan leállít.

- Ez a jövő zenéje, csibe – hajol közelebb hozzám. – Különben is, tehetséges vagy, kitartó és bármit képes vagy megtenni az álmaidért – simítja végig a karomat. – Pont, mint édesanyád – teszi hozzá halkan.

Eszembe jut anyu. Halvány emlékképeim vannak róla, a legtöbbjük inkább csak egy fénykép, mintsem valódi emlék, de mindre szeretettel gondolok vissza. A vörös, göndör hajára, a nagy, barna szemeire és a széles mosolyára.

Öt éves voltam, mikor anyu meghalt. Hosszan volt beteg és mindig azt mondogatta, hogy ne aggódjak, mert ő nagyon erős. Erős volt, de a leukémia még erősebb. Az utolsó napjain már beszélni is alig tudott, olyan gyenge lett, de emlékeimben mégis életvidám nőként él, akinek a szíve tele van szeretettel.