Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

TIZENKILENCEDIK

2015, július
Anglia

Russ utálja az esküvőket.

Na, nem magukat az esküvőket.

Csak a felhajtást. A kötelező bájolgó köröket. A kényszeredett mosolyokat. A béna táncmozdulatokat. A zenéket, amik már mindenki könyökén jönnek ki.

A csokitortát bezzeg kétpofára tömi a próbavacsorán. Álszent dög.

Oldalba bököm, mire kiejti a villáját a kezéből.

- Akár meg is fulladhattam volna - jegyzi meg tettetett felháborodással, majd rám vigyorog, megvillantva ezzel csokoládétól maszatos fogait. Fintorgok egyet, mire a villáján maradt tortaszelet darabbal hadonászni kezd az arcom előtt.

Nem tehetek mást, kinyitom a számat és hagyom, hogy az arcomba nyomja a sütemény maradékát. Így már mind a ketten pontosan úgy nézünk ki, mint akik tökéletesen kiérdemelték a helyüket a gyerekasztalnál, ahol az átlagéletkor - minket leszámítva - 4 és fél év.

Elnevetem magam.

Annyira nevetünk, hogy egy idős házaspár szúrós tekintettel mér minket végig, ahogy elhaladnak mellettünk. Ettől csak még inkább nevethetnékem támad.

Aztán hirtelen bevillan.

El kéne mondanom neki.

Egy ideje húzom-halasztom, de pontosan tudom, hogy valamikor ki kéne böknöm végre. Úgy lenne tiszta. Az én lelkem is megkönnyebbülne és végre Russ is tudna róla.

De ahogy ránézek, egyszerűen csak nem tudom megtenni. Még nem.

Helyette inkább hallgatom, ahogy csendesen morgolódik az esküvőkről. A teatralitásról meg a formalitásokról. A hisztiről meg a sértődésekről. Azokról a vendégekről, akiket senki sem ismer, de valahogy mégis felbukkannak. A túlárazott virágcsokrokról és a ragadozóösztönről, ami minden hajadon nőben felébred csokordobás közben.

Mikor elegem lesz, elrángatom táncolni.

Aprócska a hely, elvégre ez egy próbavacsora, nem maga az esküvő, rajtunk kívül mégis akad egy-két pár, akik lágyan ringatóznak a halk gépi zenére. Russ eleinte tiltakozik, majd végül beadja a derekát. Átkarol és annak ellenére, hogy állítása szerint ki nem állhatja a táncnak nevezett majomkodást az ilyen rendezvényeken, egész sokáig hajlandó velem majomkodni.

Valójában persze táncolunk.

Ami egészen kellemes. Talán még sosem táncoltunk ennyire hosszan ilyen lassú zenére. De egészen élvezem. Van benne valami megnyugtató és otthonos.

Tánc közben majdnem kicsúszik a számon, amit hónapok óta érlelgetek magamban, de aztán mégsem mondom. Ez Russ unokanővérének a hétvégéje, nem akarom, hogy akár egy másodpercre is rólam szóljon.

A szállodában egy szobát kapunk, mert senki nem gondolja, hogy ez ne így lenne jó. Már nem vagyunk tíz évesek, úgyhogy külön ágyakban alszunk; Russ a fal felé fordulva, én az ajtó felé és mielőtt jó éjszakát kívánnánk egymásnak, nagy levegőt veszek, hogy könnyítsek a lelkemen, de aztán nem mondok semmit, csak belesuttogom a szoba csendjébe, hogy 'aludj jól', mert egyszerűen nem bírom kimondani azt az egy szót.

Másnap, az esküvő napján Russ kevesebbet morog.

Az esküvő hatalmas csinnadrattával jár és pontosan tudom, hogy Russ ezt mennyire megveti, de nem teszek egy megjegyzést sem, csak hagyom magam sodródni az árral.

Teljesen azonban mégsem tudom magam átadni az esküvői hangulatnak, mert egy apró szócska túl régóta nyomja a lelkemet.

Ott van az a kis szócska, miközben a menyasszony bevonul a templomba és minden tekintet felé szegeződik. Ott van, amikor elhangoznak a fogadalmak és ott van akkor is, amikor Russ egy papírzsepit nyújt felém, mert már azelőtt felismeri, hogy teljesen meghatódtam, mielőtt legördülne az első könnycsepp az arcomon.