Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

TIZENHETEDIK

2016, augusztus
Anglia

- Meglepetés!

Amint belépek a nappaliba, egyszerre üvölt mindenki; a társaság egyik fele tapsol, a másik fele pedig felém rohan és a nyakamba ugrik. Először fel se fogom, mi történik, csak állok szerencsétlenül az ajtóban, a bevásárlószatyrommal és folyamatosan pislogok. Rengeteg ember préselődött be a kis nappalinkba, akiknek a felét még csak nem is ismerem - maximum látásból, a gokartpálya széléről. De például azt a raszta hajú tagot a tv előtt, még egészen biztosan soha életemben nem láttam.

Ahogy végre levegőt kapok a sok ölelés és gratuláció (?) után, meglátom Russt, aki akkora vigyorral közelít felém, mintha azt közölték volna vele, hogy ebben az évben kétszer tartunk karácsonyt. Kezében két felespohár.

- Hú, hát nem is tudom, mit mondjak – motyogom, ahogy a kezembe nyomja az egyiket.

- Ne mondj semmit, csak igyál! – üvölti be valaki, mire a válasz egy helyeslő éljenzés a társaság részéről.

- Pontosan, Till – Russ átkarolja a vállamat és a szabad kezével kiveszi a kezemből a bevásárlószatyrot. – Egészségedre!

- De, én...

Őszintén nem is tudom, mit akarok mondani, mert egyszerűen még mindig a hatása alatt vagyok annak, hogy a bevásárlásból visszaérve a nappalink zsúfolásig van telve emberekkel, akikből csak úgy árad a piaszag.

- Nincs semmi de. Ez egy meglepetésbuli. Meglepődtél úgyhogy most már jöhet a buli része.

- Nos, akkor – adom be a derekamat mosolyogva és megemelem a felespoharat. – Egészségetekre!

Erre mindenkiből egyszerre tör ki az éljenzés, tapssal és üdvrivalgással díjazzák, hogy miután koccintunk, Russ-szal lehúzzuk a poharak tartalmát, majd úgy fintorgunk, mint akik citromba haraptak. Valaki benyomja a zenét, ami max hangerőn dübörög tovább, így alig hallom Russt, aki a fülemhez hajolva csak annyit mond:

- Meglepetés, Till.

Megragadja a karomat és keresztülrángat a nappalink közepén táncoló társaságon, akik közül legalább felismerek pár arcot. Például Landot, akinek valaki fekete filccel kis bajuszt rajzolt az arcára, mellette ugrál Sheelia, aki pár hete költözött az utcánkba és kicsit hátrébb látom Alexet is, Russ egyik haverját, ahogy egy zöld pohárral a kezében dülöngél. Csak egy óra volt, amíg megfordultam biciklivel a bolt és a házunk között, mi az Isten történt itt addig? Mindenki megfürdött egy adag tömény szeszben, vagy mi?

- Gondolom akkor nem a filmezéshez kellett a chips – jegyzem meg, miután beérünk a konyhába.

Russ egy órája küldött el boltba a közös filmnézésünkhöz a kedvenc chipséért, amit csak a város túlsó felén lehet kapni. Valami hülye kifogással kibújt az alól, hogy velem kelljen jönnie, amit persze akkor cseppet sem találtam furának, csak fogtam magam és átbicikliztem a város másik végébe. Nyilván most már teljesen egyértelmű, hogy ő miért akart annyira itthon maradni.

- Remek megfigyelés, Sherlock – vigyorog továbbra is. Elnézve, hogy képtelen egy pontra fókuszálni vagy megállni egy helyben, valószínűleg ő sem az első pohár piáját tartja a kezében. – Mit iszol?

- Nem tudom, lepj meg – mondom, miközben felugrom a konyhapultra. Valószínűleg meg fogom bánni, hogy szabad kezet adok neki, de tekintettel arra, hogy ez az utolsó előtti estém egy hosszú ideig Angliában, úgy döntök, elengedem magam és csak sodródom az árral.

- Te, figyelj... És kik ezek a tagok? A felét nem is ismerem.

- A legtöbbjük gokartos – Russ elnyúl a fejem felett, hogy levegyen a polcról egy doboz gyümölcslevet. – Jó arcok.