Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

TIZENÖTÖDIK

2021, június
Ausztria

A következő két hetet Ausztriában töltjük.

Valószínűleg tanácsos lenne az előre lefoglalt szállodában tölteni, de egy ponton annyira elegem lesz a sajtóból, hogy felvetem a fiúknak a faház ötletét. Meglepő módon belemennek. Russ valószínűleg azért, mert amúgy is rám van utalva az elkövetkezendő két hétben, Lando pedig... Nos, azt hiszem őt a szálláson található jacuzzi győzi meg arról, hogy érdemes lecserélnie a jól bevált szállodai szobáját egy erdei faházra. Az utolsó pillanatban még Alex is csatlakozik hozzánk, aki végül nem tud elutazni Lily versenyére, így újra teljes a csapat.

Úgyhogy a Francia Nagydíj másnapján fogjuk magunkat, magunk mögött hagyunk mindent és elvonulunk az osztrák hegyekbe. A dolog nem feltétlenül szakszerű, de mindenképpen léleknyugtató.

Reggel kiparancsolom Russt az ágyból, majd kínkeservesen levezénylem a reggeli edzését, ugyanis úgy gondolja, hogy ha nincs Aleix, nekem mondhat ellent, már ami az edzéstervet illeti. Hát, rosszul gondolja.

A kínszenvedős edzés után egyszerre érünk vissza a többiekkel a kisház konyhájába, akik láthatóan szintén remekül szórakoztak, ugyanis mindkét srácról ömlik a víz. Alex mintha mit sem érzékelne az egészből, a tűzhely mellett áll és rántottát készít olyan mennyiségű tojásból, amennyit még nem láttam egyszerre.

Később együtt reggelizünk. Pont mint régen, a Russell család teraszán egy gokart-verseny után. Még az asztal körül is ugyanott ülünk: Alex az asztalfőn; Lando a bal, Russ pedig a jobb oldalán, én meg Russ mellett magam alá húzott lábakkal. Van ami sosem változik.

Arra gondolok, hogy mennyire különös, hogy az élet előbb vagy utóbb teljesen mást irányba sodort minket, de időközben vagy így vagy úgy, vagy ekkor vagy akkor valahogy ott voltunk egymásnak. Ha pedig éppen nem, a külön töltött idő sem árnyékolta be a kapcsulatunkat, mert felnőttként ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Este tábortüzet gyújtunk. Köhögünk a füsttől, túl közel tartjuk a tűzhöz a szalonnát, ami így beleesik és szénné ég, elfelejtjük időben lehúzni a krumpliról az alufóliát, telecsöpögetünk mindent szalonnazsírral, amit a fiúknak nem is szabadna enniük a szigorú diétájuk miatt - szóval úgy zajlik minden, mint egy teljesen átlagos szalonnasütés egy tábortűz mellett, amit egy örökkévalóságig tartott meggyújtani. Jól esik pár pillanatig átlagosnak lenni. Kiélvezni a tűz pattogását, a tiszta égboltot és az esti csendet, amit csak a kabócák éneke tör meg.

- Csússz arrébb - mondja egyszer csak Russ és a farönkre mutat, amin felhúzott térdekkel ücsörgök. Mielőtt leülne, egy vékony pokrócot terít a vállamra a hűvös, nyirkos nyáresti levegő ellen, amit a tábortűz melege ellenére is egyre inkább érezni.

- Szia - pillantok rá hálásan és egy kicsit arrébb csúszom, hogy Russ le tudjon ülni mellém.

- Szia - válaszolja.

Ahogy leül mellém, a térdünk összeér, de egyikünk sem húzódik el. Sokáig ücsörgünk így csendben. Egyikünk sem szól semmit, ami mindkettőnktől szokatlan, de talán először jól esik a csend. Russ oldalra billenti a fejét, én pedig nekidőlök a vállának; hagyom, hogy légzésének ismerős ritmusára fel-le emelkedjen a testünk.

- Azért ezek után rossz lesz visszamenni a káoszba - suttogom bele a tűzbe.

- Pedig úgy tudtam, a káosz a lételemed - nevet fel Russ halkan. Még innen is látom, ahogy apró ráncok szaladnak végig az arcán a nevetésétől. - A harmadik neved vagy mi.