Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

TIZENHATODIK

2021, június
Ausztria

Aznap éjjel egyedül alszom.

Meg az azutánin is. És az azt követőn is.

Mondanám, hogy nincs benne semmi furcsa és semmi különleges, mert valójában, ha nem versenyek előtt vagyunk, nem is Russ mellett alszom. Ami a normális. Nem Russ mellett aludni. És ezt valahol mélyen tudom. Akkor is tudtam, amikor Russ fürdőköntösben és papucs nélkül először megjelent a szobám előtt.

Pedig tényleg nem csinálunk mást, csak alszunk. Az ágyak legtávolabbi végében, hol közénk épített párnafallal, hol nélküle.

Általában Russ alszik el előbb. A fáradtságtól azonnal beájul, ahogy bevágódik az ágyba. A hátára fordul, kezét a feje alatt nyugtatja, és már alszik is. Megvárom az egyenletes szuszogását és csak azután fordulok a fal felé, hogy én is elaludjak, légzésének nyugtató ritmusára. Így megy ez minden egyes alkalommal.

Nem sokat beszélgetünk. Néha szó esik az előtte álló versenyről. Néha az időjárásról. Néha semmiségekről. De arról egyikünk sem beszél, hogy valójában nem is kéne ott lennem mellette.

Megnyugtató őt hallgatni elalvás előtt. Nem szoktam felé fordulni, nem szoktam ránézni. Elég csak hallgatni, ahogy a kapkodó légvételeiből egyenletes szuszogás lesz, ahogy légzése megnyugszik és mindez egyfajta békességet áraszt magából.

Reggelre általában már nincs mellettem. Olyan hangtalanul kel fel, hogy meg se rezzenek, mikor kimászik mellőlem az ágyból a reggeli edzésére. Mire felkelek, ő már a legtöbbször le is zuhanyzik, vizes hajjal az ágy mellett ücsörögve pörgeti a híreket a telefonján. De van, hogy elmegy reggelizni, akkor csak a samponjának az illatát hagyja maga után a szobában.

Meg apró cetliket az ágy végében.

Ezek többsége csak egyszerű emlékeztető. "Till, ma duplaórát tartasz a szerelőknek, ne felejtsd el." Néha egyszerű figyelmesség. "Legyen szép napod." Néha pedig valami egészen egyszerű hülyeség. "Jobb lenne, ha zokniban aludnál, Till. Hideg és büdös a lábad."

Már jó pár napra nincs cetli. Nem is lehet, hiszen nem is Russ mellett aludtam el.

Valahol mélyen mind a ketten tudjuk, hogy a tábortűz után elhangzottak óta tényleg fura lenne, ha egymás mellett aludnánk el.

Ahogy Landoval a McLaren garázsa felé sétálok, akaratlanul is eszembe jut az az este. Fogalmam sem volt, hogy ez mind benne van Russban. Fogalmam sem volt, hogy ezt gondolja. Arról meg végképp fogalmam sem volt, hogy egy nap ez mind kibukik belőle.

Úgyhogy akkor és ott, Russ ajtaja előtt, egy egyszerű "nem tudtam" hagyja el a számat, amikor végre meg tudok szólalni, Russ pedig mond valamit arról, hogy ő sem. Még mondanám, hogy köszönöm a választ, de a köszönöm ezek után túl egyszerűnek tűnne. Úgyhogy csak elhúzom a számat és a szobám felé intek. Talán magyarázok valamit arról, hogy le kéne feküdni. Talán mondok valamit arról, hogy reggel az edzésen találkozunk. Talán még azt is mondom, hogy jó éjszakát, nem tudom.

Russ fáradtan mosolyodik el. Kedvesség bujkál a szemében, ahogy rám néz. És tudom, hogy minden rendben. Tudom, hogy mindezt csak azért mondja, mert tényleg ismer. Mert tényleg tudja, milyen vagyok. De vajon lesz-e valaki, aki ennyire fog ismerni, mint Russ?

Egy részem azt szeretné, hogy ne legyen. De agyam nem tud mit kezdeni ezzel az információval.

Úgyhogy fogom magam és befekszem az ágyamba. Keresztbe fekszem a hatalmas franciaágyon, kihasználom a teret, mert tudom, hogy Russ nincs mellettem és még órákig forgolódom, amíg végre el nem nyom az álom.