Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

HARMADIK

2019, augusztus
Magyarország

A hőség elviselhetetlen, a nap pedig annyira erősen tűz, hogy a napszemüvegem ellenére muszáj a homlokomra tennem a kezemet, hogy lássak valamit a paddockból.

Apu mellettem becsukja a kocsi ajtaját és szintén hunyorogva felveszi a napszemüvegét.

A paddock olyan, mint egy felbolydult méhkas, pedig még csak csütörtök van. Mi a szar lesz itt vasárnap? El is felejtem az itteni káoszt, pedig tulajdonképpen ez a lételemem. Az örökös mozgás, a siető léptek, a mikrofonok és a kamerák, a motorzúgás... Összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy hosszú ideig megint nem lesz részem benne.

Russ a Williams garázsa előtt áll és az éppen aktuális barátnőjével próbálja kiválaszttatni a baseball sapkáját az interjújához. Fekete. A fekete legyen.

- A fehér - nyomja Russ fejébe a sapkát a lány.

Apu egy puszit nyom a fejemre, mielőtt lepakolná a cuccait és magamra hagy. Két lépést sem tesz meg a garázs felé, máris megrohamozzák kérésekkel, kérdésekkel, engem pedig mélyen belül büszkeség tölt el, ha arra gondolok, hogy apu még mindig milyen értékes és megbecsült tagja ennek a csapatnak. Egyszer én is ilyen jól szeretném végezni a munkámat.

- Till! - int felém Russ a fehér baseball sapkájában, ami a lehető legrosszabb választás volt az erős napsütésben; szinte kiégeti a szememet. - Annyira jó, hogy itt vagy!

Visszaintek neki, de nem őt figyelem, sokkal inkább a mellette toporgó lányt, aki résnyire összehúzza a szemét; ezzel vagy engem méreget, vagy a naptól védi magát. Általában az első eset a nyerő, úgyhogy most is erre tippelek, de ettől függetlenül nem hagyom abba a mosolygást. Elvégre végre valahára újra Forma 1 közelében vagyok.

Russ három hosszú lépéssel előttem terem, de mielőtt felkaphatna a levegőbe, gyorsan megölelem. Valami azt súgja belül, hogy a levegőben pörgetés már nem nekem jár és ez így is van rendjén. Eszemben sincs kihúzni a gyufát Russ barátnőjénél már az első személyes találkozó alkalmával, hiszen pontosan tudom, mennyire nehéz megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy Russ és én ezer éve elválaszthatatlan barátok vagyunk.

Russ barátnőinek a szimpátiáját elnyerni szörnyen nehéz. Általában a találkozás első másodpercén áll vagy bukik a dolog, és a legtöbb esetben, ha fejen állok se tudom magam megkedveltetni velük. Persze, akadnak kivételek, akik nem a vetélytársat, hanem valóban a gyerekkori legjobb barátot látják bennem, de ők vannak kevesebben.

Az ölelésem, amivel köszöntöm Russ-t, gyors és még azelőtt elhúzódom tőle, hogy igazán visszaölelhetne, de valamiért ezt így érzem helyesnek.

Russ a barátnője felé fordul, akiről egy futó pillantással is megállapítom, hogy még szebb, mint a képeken, amiket Russ mutatott róla. Igazságtalan.

- Már meséltem neked Tillie-ről - mondja Russ. - Régi ismerős.

Russ és én barátok vagyunk azóta, mióta világ a világ. Na jó, maximum egy hangyabokányival a világ kezdete óta ő a legjobb barátom, úgyhogy egy kicsit a lelkemre veszem az imént elhangzott bemutatásomat.

Valószínűleg kiülhet az arcomra valami, mert Russ rögtön korrigálja a dolgot. - Együtt nőttünk fel - mondja, majd mély levegőt véve folytatja - Tillie, Cassie. Cassie, Tillie - a szemét ide-oda járatja köztem és a barátnője között, mintha valamiféle jóváhagyásra várna. Akár tőlem, akár Cassie-től.

Cassie oldalra dönti a fejét és kíváncsian méreget. Én pedig hiába láttam kismillió képet róla, ugyanezt teszem.

Cassie már-már felháborítóan szép. Hosszú, szőke haja egyenes és még véletlenül sem kezelhetetlen csigákban göndörödik, ahogy az enyém. Szempillái hosszúak, sűrűek és hogy a fene enné meg, de egészen biztosan természetesen ilyenek. Az orra helyes, pisze, a szája pedig formás és egy gramm smink sincsen rajta, mégis ezerszer kisimultabban néz ki, mint én. Az élet igazságtalan. Russ pedig mocskosul szerencsés.