Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

TIZEDIK

2021, március
Bahrein

Régen, ha Russ ideges volt egy versenye előtt (szóval kábé mindig), egyszerűen csak átmászott mellém az ágyra. Magunk közé halmoztuk az összes párnát és plüssállatot, amit csak találtunk, mert Russ hajlamos volt elfoglalni az egész ágyat és eltulajdonítani az én takarómat is, de tulajdonképpen szerettünk együtt aludni.

Viszont ilyen már vagy tíz éve nem fordult elő, úgyhogy a kettőnk közé épített párnafal ellenére is kényelmetlenül fészkelődőm az ágyban.

A szobaajtóban állva Russ ideges volt, feszült és egyértelműen gondterhelt. Valószínűleg arról sem volt meggyőződve, hogy beengedem a szobámba, elvégre már nem kisgyerekek voltunk, akik összekucorodva elfértek egy ágyon. Idegessége azonban nagyrészt abban a pillanatban elszállt, ahogy becsuktam mögötte az ajtót. Halk sóhajtása hallatán pedig arra a következtetésre jutottam, hogy jól döntöttem, hiszen valójában semmi kivetnivaló nincs abban, hogy mellettem alszik a franciaágyon, úgyse használom az egyik felét. Persze énem azon része, aki nem szeretné viszontlátni saját magát egyik hírportálon sem olyan címszó alatt, mint George Russell új barátnője, egészen kényelmetlenül érzi magát.

Próbálom azzal nyugtatni magamat, hogy az egész szituációban nincs semmi fura. Ezerszer fordult már elő olyan, hogy Russ verseny előtti idegességében inkább velem aludt, mint az egészen rongyossá nyűtt plüsskrokodiljával. Elalvás előtt mindig rengeteget beszélgettünk és annyira nevettünk, hogy a hasunk is belefájdult, ez pedig valószínűleg többet enyhített Russ versenydrukkján, mint a puszta tény, hogy mellettem alhat el. De ahogy a plüsskrokodiltól is megvált (mondjuk attól muszáj volt, mert egyszer lehányta és Alison bármivel próbálkozott, nem tudta kiszedni belőle azt az orrfacsaró bűzt), úgy ezt a babonás szokását is - miszerint csak úgy tud verseny előtt jól aludni, ha mellettem van - elhagyta idővel. Főleg mivel időközben felnőttünk és külső szemlélők számára felettébb sok kérdést vetett volna fel a dolog. Aztán meg elmentem egyetemre és eszembe se jutott, hogy Russ még egyszer valaha megjelenik nálam az éjszaka közepén.

Csak most az egyszer.

- Igazán felvehetnél valamit - jegyzem meg, miután megállapítom, hogy Russnak esze ágában sincs felvenni egyet azok közül a pólók közül, amiket kihoztam neki. Persze, hiába kinyúltak, hiába túlméretezettek, rá még így is kicsik.

Láttam ugyan már Russt félmeztelenül, nem csak gyerekkorunkban, hanem az Instagramon is az elmúlt időszakban, ugyanis előszeretettel osztogat meg magáról ilyen képeket, most azonban mégis szörnyen feszengek a ténytől, hogy mellettem fekszik és nincs rajta póló.

- Most miért? – csúszik feljebb az ágyon, hogy jobban rám lásson. – Nem tetszik, amit látsz?

- Russ...

- Jó, na – mondja és magára dobja a takaró huzatát, amiből előzetesen kiszedte a paplant, mondván, hogy rettenetesen melege van. – Tudod, szerintem egy csomóan cserélnének veled.

- Nem kell nagyképűnek lenni, köszi.

- Nem is vagyok nagyképű! – ráncolja össze a szemöldökét.

- Ilyet csak a nagyképűek mondanak, Russ – dünnyögök. – Képzeld, tudom, hogy az utóbbi időben minden szabad percedet az edzőteremben töltötted. Tele van veled meg a kockáiddal az Instagram. De most nem kell mutogatnod magad, mert csak én vagyok itt.

- És, mi, neked nem mutogathatom magam?

- Minek? – nevetek fel. – Előttem nem kell flexelned. Olyan vagy, mint a bátyám, vagy mi.