Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

MÁSODIK

2021, január
Anglia

Két gondolat kúszik az agyamba abban a pillanatban, ahogy leszáll a gépem Angliában. Az egyik az, hogy már majdnem elfelejtettem, hogy itt mindig esik, a másik pedig az, hogy rettenetesen kell pisilnem.

Apu jön ki értem a reptérre, egy nevetségesen nagy táblát tart a kezében - rajta 'üdv itthon, csibe' felirat - amit azzal a lendülettel lökök ki szegény kezéből, ahogy a nyakába ugrom. De bármennyire is örülök apunak, lopva a háta mögé pillantok, hátha ott áll valahol Russ és enyhe csalódottságot vélek felfedezni magában, mikor kiderül, hogy Russ nem jött ki elém a reptérre.

Egész úton be nem áll a szám, csak mesélek és mesélek annak ellenére, hogy nem telt el két hét, mióta utoljára láttam aput, hiszen a karácsonyt ő is Balatonfüreden töltötte nagyival és nagyapával. Elmesélem újra, milyen volt a Szívkórházban dolgozni az elmúlt fél évben, elmesélem újra, hogy mennyire vártam már, hogy visszatérjek Angliába, elmesélem, hogy úgy bőgtem a repülőtéren, mint egy óvodás és mellékesen megemlítem azt is, hogy mérhetetlenül hiányzik nekem Russ, amin apu csak csendben mosolyog.

Félúton megállunk egy útszéli büfénél, ahol - csak, hogy méltó módon köszöntsem az országot - fish and chipset rendelek, pedig tulajdonképpen nem is szeretem a halat. Az út további része csendben telik; apu retro számokat dúdol, én pedig időközben elszundítok és csak akkor ébredek fel kissé kótyagosan amikor az autó rákanyarodik a bérelt házunk felé vezető kis utcára.

A ház semmit nem változott. Pont úgy néz ki, mint amikor először láttam; ugyanazok a szürke téglák, ugyanaz a piros keretes ajtó és ugyanazok a borostyánnal befutott oszlopok, mint 15 évvel ezelőtt.

Mielőtt kiszállnék az autóból, végigjáratom a tekintetem az előkerten, hátha ott vár rám Russ és magam is meglepődöm azon, mennyire csalódott vagyok, hogy nem találom ott. Felnyitom a kocsi csomagtartóját, hogy kiszenvedjem a csomagjaimat, de Apu azonnal kikapja a kezemből a bőröndjeimet, amint meglátja, hogy mennyire szenvedek a súlyuk miatt.

- Mintha csalódott lennél, csibe - néz végig rajtam.

- Oh, nem, csak leszívott a repülés - legyintek, mire apu felvonja a szemöldökét.

- Az ajtóban vár - mosolyodik el, mire akaratlanul is felcsillan a szemem, de igyekszem palástolni a lelkesedésemet.

Tettetett meglepődöttséggel fordulok felé. - Ugyan ki?

Apu csak nevet és int, hogy szaladjak előre, én pedig szinte berontok az ajtón, ezzel majdnem fellökve Russt, aki valóban az ajtóban vár.

Lazán a falat támasztva, karjait maga előtt keresztbe fonva, arcán kisfiús mosollyal, amitől összeugrik a gyomrom. Mert végre itt van. Fél év után újra látom, ráadásul végre rendszeresen találkozhatunk, hiszen egy helyen fogunk dolgozni. Nem kell miatta átutaznom a fél világot, mert végre vele együtt utazhatok át a fél világon.

Mintha még magasabb lenne, mint mikor legutóbb láttam és mintha még szélesebben mosolyogna a szokásosnál. Hirtelen meg sem tudok szólalni, ahogy elönt a megnyugvás érzése és az a tudat, hogy végre hazatértem.

Russ mozdul meg először, felém lép és egy hirtelen mozdulattal magához ránt, hogy jó szorosan megöleljen. Russ illata van, a szokásos Russ illata, amiben keveredik a frissen mosott ruhák illata és még valami, amit sosem tudtam beazonosítani, de nem mertem megkérdezni és ami úgy hiányzott nekem hosszú hónapokon keresztül. Belefúrom az arcomat a mellkasába és hagyom, hogy megtámassza az állát a fejem tetején.

- Összementél, - jegyzi meg - de jó, hogy itt vagy.

- Neked is szia, Russ - bököm meg a mutatóujjammal az oldalát, mire összerezzen.