Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

NEGYEDIK

2021, február
Anglia

A grove-i központ hatalmas váltás a balatonfüredi Szívkórházhoz képest. Na, nem csak azért mert az utóbbiban az átlagéletkor kábé úgy negyvennel több, mint az előzőben, hanem, mert a Williams központjával egyszerűen képtelen vagyok betelni.

Szerettem Balatonfüreden dolgozni. Nagyon menőnek tartottam és kifejezetten büszke voltam magamra, hogy a diplomám után egyből állást kaptam, még akkor is ha az első napokban úgy izgultam, mint az anatómia és a mozgástan szigorlataim előtt együttvéve sem. De aztán belejöttem, mint ahogy mindenbe belejön idővel az ember. Megtanultam a kórház rendjét, összebarátkoztam a kollégákkal és már nem gyöngyöző homlokkal mentem be a betegeimhez attól félve, hogy valamit elrontok.

Ráadásul irtó aranyos betegeim voltak. A legtöbbjük szívműtétre várt, rég túl volt a nyugdíjkorhatáron és valahonnan biztos ismerte a nagyszüleimet. Úgyhogy mindig volt valami közös témánk. Amin általában sokkal szívesebben csámcsogtak, mint amilyen lelkesedésekkel a gyakorlatokat csinálták, mégis imádtam minden ott töltött percet.

De bármennyire is szerettem; a Williams központjával semmi sem tud versenyezni.

Az első napok nehezek voltak. Hiába alig tudtam abbahagyni a mosolygást attól a ténytől, hogy végre hazajöttem, elképesztően izgultam, hogy meg tudok-e felelni majd az elvárásoknak. De talán sikerült jól vennem az akadályokat.

A januárt a beilleszkedéssel és a tanulással töltöttem. Rengeteg olyan feladat volt, amire az egyetem nem készített fel és amit magamnak kellett kitapasztalnom. Az elején még csak megfigyeltem: figyeltem, hogy dolgozik Aleix és Fergus, hogyan edzenek egyenként a fiúkkal, hogyan tartanak csoportos foglalkozásokat a szerelőknek, hogy formában maradjanak, hogyan használják azokat az eszközöket, amiknek a suliban vagy a kórházban hírét sem hallottam.

Teljesen más sportrehabilitációval foglalkozni vagy prevenciós foglalkozásokat tartani ép és tökéletesen fitt embereknek, akiknek a feladata másodpercek törtrésze alatt gumit cserélni egy olyan autón, ami általában 300 km/h-val száguldozik, mint a kórházban felkészíteni valakit egy olyan műtétre, ami alatt a szívét leállítják. De mindkettőre igaz, hogy precizitást, pontosságot és teljes odafigyelést igényel. És mindkettőbe ugyanannyira szerelmes vagyok, de ha teljesen őszinték akarunk lenni, az elsőbe talán egy kicsikét jobban.

Nem igazán voltam hozzászokva a nagy tárgyalásokhoz és megbeszélésekhez sem, és habár még mindig nem mondanám, hogy megbarátkoztam velük, legalább már nem akarok elaludni minden harmadik percben rajtuk. Az első tárgyalás volt a legrosszabb. Rettenetesen izgultam, elvégre az állásomról volt szó - itt írtuk alá a szerződést, itt tárgyaltuk meg a fizetésemet, itt tisztáztuk, mi pontosan a munkaköri leírásom. Sokkal rosszabbul is mehetett volna. Például telibe hányhattam volna a Williams Racing vezetőségét. De nem tettem.

Helyette csak hebegtem-habogtam és vagy háromszázszor köszöntem meg az egész tárgyalás alatt a lehetőséget. Annyira izgultam, hogy a felét elfelejtettem az elhangzottaknak és utána egy egész estét azzal kellett töltenem, hogy végigbogarásszam a szerződés jogi maszlagát.

De persze, azóta megy (majdnem) minden, mint a karikacsapás.

Reggelente egy másfél órás csoporttornát tartok a szerelőknek sérülésmegelőzés céljából. Aztán jön Nicky és végül Russ, akik a saját edzésükről jönnek és felettébb boldogok, mikor nem több kilós súlyokat kell emelgetniük, hanem ehelyett apró mozdulatokat tökéletesítünk, amik abban segítenek, hogy ne sérüljenek le olyan könnyedén. Néha az irodákban is tartok tornát, mert erre senki más nem ér rá és így legalább arra a fél órára elszakadnak a gépektől. Ez a torna nem túl izgi, de annál hatékonyabb és annál jobban menőzhetnek vele a Williamsnél, hogy náluk ilyen is van, olyan ultramodernek. (Nem én találom ki. Tényleg megtörtént. Egy interjúban pár napja.)