Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

HUSZONNEGYEDIK

2015, július
Anglia

Nem így terveztem az esküvőmet.

Mármint tényleg nem. Volt egy Pinterest mappám is meg minden. Fehér ruhákkal meg színes kiegészítőkkel. Aszimmetrikusan elrendezett csokrokkal. Fehér koszorúslány ruhákkal. Olyan inspirációs táblákkal, amin túl sokszor jelenik meg az ombre szó bármilyen kontextusban. Nagyjából mindennel, ami 2015-ben menő.

Erre itt állok egy zenei fesztiválon, a kelleténél egyel több almás cider elfogyasztása után és várom, hogy a legjobb barátom felhúzzon az ujjamra egy arannyal befújt műanyag gyűrűt.

- Ne mozgolódj már annyit! - sziszeg rám Russ nevetve, miközben a kezébe veszi a kezemet és megpróbálja felhúzni az ujjamra a gyűrűt. Rázkódom a nevetéstől, a rögtönzött esküvőnkre csődült embertömeget figyelem és még jobban nevetnem kell ezen az egész szituáción. Ez persze még jobban megnehezíti Russ dolgát. - Most komolyan, ezt fogod csinálni a rendes esküvődön is?

- Komolyan sértve érzem magam - kapok a jobb kezemmel teátrálisan a szívemhez. - Ez mi, ha nem rendes?

Russ csak mosolyog és végre felhúzza a gyűrűt a kezemre, aztán nálam lényegesebben nyugodtabban hagyja, hogy én is felhúzzam a gyűrűsujjára a karikagyűrűt, amit nagyjából öt perce választottunk a fesztivál házasságkötő sátra előtt. Igazán professzionális.

Aztán az anyakönyvvezető (a srác max pár évvel lehet nálunk idősebb, egy egyszerű, fekete pólót visel, amin a minta pont úgy néz ki, mintha reverendát viselne, de legalább van annyi benne, hogy nem papként, hanem anyakönyvvezetőként hivatkozik magára) azt mondja, hogy csókoljátok meg egymást és egy pillanatra elhiszem, hogy Russ meg fog csókolni. Ettől egy pillanatra megijedek, de csak azért, mert nem szeretném, hogy így történjen az első csókunk, aztán gyorsan el is vörösödöm, mert fogalmam sincs, miért szeretném, hogy legyen egyáltalán első csókunk.

De Russ nem csókol meg.

Ettől meg nagyon, de nagyon szomorú leszek, de azért nevetek, amikor odahajol és egy puszit nyom a homlokomra, pont oda, ahová mindig is szokott és hagyom, hogy szorosan magához húzzon és belenevessen a hajamba.

- Kérem a násznépet, köszöntsék az újdonsült Mr. és Mrs. Russellt!

A násznépünk szedett-vedett alakokból áll, a legtöbben csak azért csoportosultak a házasságkötő sátor elé, mert mellette a koktélbárban 1 fizet 2 vihet akciót hirdettek, de becsületükre legyen mondva, hogy hangosan éljeneznek az anyakönyvvezető felszólítására, mi pedig belevigyorgunk a felénk tartott polaroid kamerába és valamiért nem bírjuk abbahagyni a nevetést. A polaroid kép kikerül a többi közé a sátor elé függesztett kötélre, így már mi is gyarapítjuk azoknak a sorát, akik azt gondolták, poén egy zenei fesztiválon összeházasodni.

Mondjuk Russ egész komolyan gondolta, de ez lényegtelen.

Nyilván komolyan gondolta, mert azok között, akik összeházasodnak a héten, kisorsolnak egy tengerparti nyaralást. Azt mondta, hülye lett volna kihagyni. Úgyhogy megkérte a kezemet. Még beszédet is mondott meg minden.

- Kicsi Tillie, azóta szeretlek, hogy hét évesen miattam lett agyrázkódásod. Légyszi legyél a feleségem!

Azt hiszem, ennél szebb lánykérést keresve se találtam volna.

Most meg itt vagyok, Russ kezét szorongatom és ugrálva vonulok ki egy buta Disney-dalra a házasságkötő sátor elől, amíg teljesen random emberek teljesen random módon virágszirmokat szórnak felénk. Az élet szép.