Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

TIZENNEGYEDIK

2021 június
Franciaország

Na szóval. A dolog nem oldódott meg.

Ó, és jól hallom, azt kérdezitek, milyen Lando Norris barátnőjének lenni? Hát hadd mondjam meg, jó szar.

Russ és én együtt reggelizünk, ahogy az már lassan rendszeres szokásunkká vált. Mire Russ visszaér a reggeli futásából, lefürdik, átöltözik és még a közösségi médiát is átfutja, én pont ki tudok kelni az ágyból. Na jó, hajlandó vagyok kikelni az ágyból.

A szálloda mögötti kis lugasban eszünk, messze mindentől, de legfőképpen a kíváncsi szemek elől. Ennek két oka van. Az első, hogy én még mindig kócosan, egy elnyűtt pólóban kevergetem a kávémat. A második, hogy így még véletlenül se talál ránk senki, aki bármit is meg akarna tudni a Lando Norris-szal való viharos románcomról.

Ami, amúgy nyilván nem is létezik, de ebbe már ne is menjünk bele.

Russ villája csikorog, ahogy a tányérján piszkálja a rántottáját, amit még mindig nem evett meg. Összehúzom a szememet, mire abbahagyja a villa tologatását.

- Hogy vagy? - kérdezi.

- Nem tudom, szarul? - Elgondolkozom. - Álmosan. Többet is lehet mondani?

Russ felmutatja a mutató- és a középső ujját.

- Oké, szóval kettőt. Akkor a szarult és az álmosant választom.

- Remek választás, Till - egy kicsit kihúzza magát. - Ugyanis ma eljöhetsz velem bringázni - összefonja maga előtt a két karját és elégedetten dől hátra.

Russ elvigyorodik, én pedig elhúzom a számat. - Ez nem valami privilégium, Russ.

- Tudod, sokan komoly pénzeket fizetnének azért, hogy velem töltsenek egy napot - Russ nevet, én a szememet forgatom. Csak a szokásos. - De én mégis téged választalak.

- Kitalálom, és még csak fizetnem se kell érte.

- És még csak fizetned se kell érte - Russ válla már rázkódik a röhögéstől.

Oldalra döntöm a fejemet, majd felhúzom a lábamat az ölembe, de Russ még mindig nem mond semmi konkrétumot. Érzem, hogy a kinyúlt pizsamafelsőm lecsúszik a vállamon és ahogy felpillantok, észreveszem, hogy Russ a csupasz vállamat nézi. Már éppen tennék valami hülye megjegyzést a vállízületet inkongruensségéről és arról, hogy ez mennyire instabillá teszi, de aztán lenyelem mindezt, mert érzem, hogy ez nem a random gyógytornászos adatok helye. Helyette inkább a felhúzott térdemre hajtom a fejemet és úgy nézek fel Russra.

Csendben figyelem, ahogy a reggeli napfény táncot jár a haján, ahogy a rántottája maradékát a tányérja bal oldalában hagyta, ahogy két ujjal hangtalanul a teásbögréje fülén dobol, ahogy enyhe mosolyra húzódik a szája és arra a következtetésre jutok, hogy szeretem nézni Russt.

Ez a következtetés egyértelműen nem jó. De a lugas csendes reggeli magányában teret adok ennek a következtetésnek és megengedem magamnak, hogy minden miért kérdésre válaszolás nélkül Russ arcát vizslassam.

Tulajdonképpen szép arca van. Csak még sosem néztem meg ennyire alaposan, ennyire lassan. Russ arcának a legkülönlegesebb része a szeme; enyhén zöldes árnyalatú, amit semmihez sem lehet hasonlítani és igazán hosszú szempillákkal keretezett. De az én kedvenc részem nem ez. Hanem a szája. A mosolya. Ami ma reggel egészen biztosan csak nekem szól.