Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

TIZENNYOLCADIK

2021, július
Anglia

A testemet nem futásra tervezték.

Ezt egyébként elég régóta tudom, ma reggel mégis elmegyek futni Landoval. Talán a büszkeségem hajt, talán az, hogy tegnap kénytelen voltam végignézni Russt, ahogy edzés után egy szál törölközőben bevonul a szálloda szaunájába és azóta nem tudok másra gondolni, nem tudom. Mindenesetre már az első kanyarnál kidőlök.

- Köszi, Tillie, hogy jöttél hátráltatni, most már akár haza is mehetsz - jelenti be Lando, ahogy elém fut és amíg végigméri, ahogy a nyamvadt testemmel (ami nem bírt ki nettó tíz perc futást) a padkán görnyedek, helyben kocog. Felvágós.

- Nem megyek innen sehova - simogatom meg magam mellett a biztonságot jelentő talajt. - Itt megvárlak. Hazafele összeszedhetsz.

Lando elröhögi magát. - Te, egy gyógytornász nem a mozgással foglalkozik? Neked hogy a fenébe adtak diplomát?

- Neked meg... - akarok utána kiáltani valami frappánsat, de mire eszembe jutna bármilyen sértés, Lando már a futópálya túlsó végében van. Plusz egyik sértés sem olyasmi, amit magabiztosan utánakiabálhatnék.

Mondhatni kifejezetten szarok.

Kinyújtom a lábaimat és a cipőm orrát kezdem tanulmányozni. Túl korán van még ehhez. A hülye gondolatokhoz. A Russ körül forgó gondolatokhoz. A Russ teste körül forgó gondolatokhoz. Na, meg persze a futáshoz. De ahhoz mindig túl korán van. És aki nem ezt mondja, az hazudik.

Nyilván nem a legjobb választás, tekintettel arra, hogy mennyire tiltakozik minden porcikám a futás ellen, de valami kellett, hogy levezessem a feszültséget. De őszintén bízom benne, hogy a futópálya szélén ücsörgés is megteszi, mint feszültségoldás, mert mást nem bír el a szervezetem.

Két hete hivatalosan is Lando Norris barátnőjeként vagyok számon tartva, bárhová is megyek. Már mindenki tudja. Senki nem kérdez semmit. Csak tudják és néznek.

Rohadtul sokat néznek. Rohadtul idegesítően néznek.

Persze, nem hibáztatom az embereket, mert ők pont azt látják, amit szeretnénk, hogy lássanak, de mi pontosan tudjuk, ez mekkora hazugság.

Ha igazán pontos akarok lenni, akkor Landon és rajtam kívül három ember tudja, hogy ez mekkora hazugság. Mindenki más - beleértve a McLaren pr-csapatát is - pontosan úgy tudja, hogy Lando és én egy párt alkotunk már egy jó ideje. A találgatások már csak arról szólnak, hogy vajon mióta is tarthat a "románc".

Ez a három ember Alex, aki nagyjából négy perc ötvenkét másodperccel azután hívta fel Landot, miután az internetre berobbant egy (kit akarok áltatni, száztizenegy) "vége a találgatásoknak" fotó rólam és Landoról, amin a paddockba érkezéskor egymás kezét fogjuk. Apu, akinek el se kellett mondani, mert egyszerűen csak tudta. Aki azt is hozzátette, hogy haragszik a pr-részlegre, amiért végül arra a következtetésre jutottunk miattuk, hogy a legjobb megoldás egy romantikus filmdrámába illő csavar lesz a helyzet orvoslására. (Igen, kitaláltátok: apu szerint nem ez a legjobb megoldás.)

És persze Russ.

Russ, akinek nem tudtam volna nem elmondani. Russ, aki kedvesen mosolygott rám, de csak a fejét rázta. Russ, aki megsimogatta a karomat, miközben azt mondta, hogy "pont ezért nem akartam, hogy belekeveredj ebbe a szarba".

Szóval Russ.

Próbálok minél kevesebbet gondolni Russra. Ez általában egyébként egész jól megy. Nem gondolok rá, amikor fogmosás közben a mosdókagyló bal széléhez húzódom, mert megszoktam, hogy Russ a jobb oldalát elfoglalja. Nem gondolok rá, amikor a szerelők napi edzését tartom, amire Russ pontosan két fekvőtaszra csatlakozik. Nem gondolok rá, amikor a szálloda éttermében vacsorázik a csapat és véletlenül kétszer annyi sült krumplit szedek, hogy jusson Russnak is.