Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

HUSZONKETTEDIK

2021, augusztus
Belgium

A szobám üresnek tűnik Russ nélkül. Habár már jó ideje nem alszik benne rendszeresen.

A baleset után mégis úgy érzem, mellettem lenne a helye.

Pontosan tudom, hogy jól van, azonban lefekvéshez készülődve mégis újra és újra úrrá lesz rajtam a pánik, ahogy átélem azt a pillanatot, amikor megpillantottam a kijelzőn a falba csapódó autót. Azt akarom, hogy mellettem legyen. Azt akarom, hogy lássam, hogy jól van.

Addig állunk az orvosi szoba előtt, amíg Lando ránk nem talál és ki nem bújok Russ karjai alól, pont annyira elhúzódva tőle, hogy a vállamon tudja nyugtatni a tenyerét. Egyszerűen nem tudom elengedni.

Lassan, lépésről lépésre húzódunk el egymástól.

A lépcső tetején még magamon érzem a kezét. A paddockból kilépve még összeér a vállunk. A mentőhöz érve még egy pillanatra súrolja az ujja az ujjamat.

Amíg Russt a kórházba viszik kivizsgálásra, amíg a mentő szirénázik, amíg el nem tűnnek a szirénázó fények, addig Lando folyamatosan a hátamat simogatja. Annyira hálás vagyok neki, hogy ettől még jobban sírnom kell.

Egészen addig sírok, amíg apu meg nem jelenik a szállodai szobám ajtajában, hogy megnyugtasson. Hogy azt mondja, Russ jól van.

Szorosan kapaszkodom apuba és hirtelen kiszakad belőlem minden. Az elmúlt egy év minden pillanatát. A magaslatok. A mélységek. Az, amit tudott. Az, amit nem tudott.

Az, hogy talán mióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok Russba. Az, hogy talán nem is igazán tudtam, mit jelent a szerelem. Az, hogy beleőrülnék, ha elveszíteném. Az, hogy fogalmam sincs, apu hogy csinálja.

Apu pedig csak annyit mond, hogy tudja. Persze, hogy tudja. Aztán meg valami olyasmit mond, amitől minden a helyére kattan bennem.

- Csibém, ugye tudod, hogy ha nem vagy vele őszinte, akkor minden egyes pillanat olyan, mintha elveszítenéd? Minden egyes nap.

Azt mondom, hogy nem tudom. Persze, hogy nem tudom.

Ennyi idősen ki az, aki bármit is tud?

Miután apu elbúcsúzik tőlem, arcot mosok és hozok egy merész döntést.

Amikor lenyomom a kilincset, még azt gondolom, hogy jó ötlet. Ahogy végigsétálok a hosszú folyosón, már elbizonytalanodom. Amikor bekopogok Russ ajtaján, már semmi sem jut az eszembe.

Abban a pillanatban térek újra magamhoz, amikor ajtót nyit.

Az első, ami eszembe jut, hogy óriási hülyeséget csinálok. A második pedig, ami rögtön el is tereli a figyelmemet az elsőről az, hogy Russ nem visel pólót.

És Russ veszett jól néz ki.

A haja kócos ugyan, arca bal felén egy hosszú vörös csík húzódik, ott, ahol a sisak belemélyedt a bőrébe, szemei fáradtak. De még így is jól néz ki, annyira jól, hogy szinte beleszédülök a látványba.

Enyhe meglepettség ül ki az arcára, mintha nem igazán tudná hová tenni, hogy most itt vagyok. De az az igazság, hogy én se. Mert rohadtul át fogok lépni egy vékonyka határvonalat, amiről azt hittem, hogy sosem fogom megtenni.

- Till? - kérdezi suttogva és kicsit közelebb lép hozzám, de továbbra sem engedi el az ajtó kilincsét.

- Én csak... - tulajdonképpen nem találtam ki, mit is fogok mondani Russnak. Mindez lényegtelennek tűnt abban a pillanatban, amikor elindultam a szobámból. - Jól vagy?