Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

ÖTÖDIK

2021, február
Anglia

ajánlott zene:
Radical Face - Welcome Home, Son

Russ betartja a szavát, valóban kirándulni megyünk. Na, persze nem hagyunk ott csapot-papot és vesszük nyakunkba rögtön a hegyeket.

Előbb végigszenvedjük a felettébb unalmas autóbemutatót (főleg Russ szenved), készségesen válaszolunk a riporterek idióta kérdéseire (főleg Russ válaszolgat) és elbűvölően mosolygunk a kamerák kereszttüzében (főleg Russ mosolyog). Egyébként hiába a többes szám, fizioterapeuta gyakornokként csak a távolból figyelem az eseményeket és Russt, aki bájosan elbeszélget mindenkivel és kötelességtudóan teszi a dolgát, amit megkövetel tőle a pilóta-szerep, de akin egyértelműen látszik, hogy ezt a majomparádét a háta közepére sem kívánja.

Russ a vezetést szereti. A száguldást, az őrült tempót, az adrenalint... Nem a médiát, a bohóckodást, az elmosott hazugságukat és a hamiskás mosolyokat, de igyekszik jó képet vágni hozzájuk.

Őszintén megvallva (de nincs az az Isten, hogy ezt előtte is kimondjam), kifejezetten ügyes benne. Pont akkor mosolyodik el, amikor azt kell, pont azokkal az emberekkel vált pár szót, akikkel kell és pont akkor nevet fel egy rosszul elmesélt vicc csattanóján, amikor azt kell. Russ ösztönösen jó ebben. Már persze észre sem veszi, mert a nyilvános szereplés, a kamera előtti jófejség és szerethetőség egyszerűen csak jön belülről, én azonban pontosan tudom, milyen volt, amíg minden egyes interjúkérdésre külön kidolgozott és betanult válasza volt, amíg állandó, kényszeredett mosoly ült az arcán, hátha valahol kamerával találkozik és amíg annyira izzadt a tenyere, ha be kellett mutatkoznia valahol, hogy külön zsebkendőt hordott magával ezekre az alkalmakra. De ezek az idők már elmúltak.

Russ most nem száguld. De élvezi, hogy vezethet, hogy ő irányíthat és azt, hogy végre lát valamit a mellette elsuhanó tájból. Legalábbis mindig így nyilatkozik az országúti vezetésről, úgyhogy most se lehet másként, már ha az arcára kiülő széles mosolyból indulok ki.

Én mellette ülök az anyósülésen és kivételesen engedélyt kaptam arra, hogy feldobjam a lábaimat a műszerfalra, amiért általában szemráncolás jár, így nem szoktam húzogatni az oroszlán bajszát. De a mai nap más. Lehunyom a szemem és oldalra döntve a fejemet a Radical Face-szel együtt dúdolom a Welcome Home, Son dallamát, ami annyira illik a pillanathoz, hogy már-már könnyek gyűlnek a szemembe a boldogságtól.

Nem megyünk messze, de egy kicsit azt kívánom, bár az ország másik felére kocsikáznánk, annyira békésnek találom az autóutat. Russ kinézett valami közeli túraútvonalat, amiről állítja, hogy könnyen teljesíthető, én azonban már előre kételkedem, tekintettel arra, hogy más fogalom él a fejünkben a könnyen teljesíthetőről. Kettőnk közül amúgy is ő a túrázásra termettebb, én pedig a természetszerető, de 500 méter után tüdőtkiköpő fajta.

Csak akkor nyitom ki a szememet, amikor Russ leparkol és elhalkul a motorzúgás. Körülöttünk mindenhol kopasz fák, elszórtan egy-egy fenyő és a kavicsos parkolóból egyetlen ösvény vezet be az erdőbe.

- Ne ráncold a homlokodat - mondja Russ, miközben a csomagtartóból kiemeli a táskáját. Én az anyósülésen ülök és még a bakancsom fűzőjére kötöm a második, mindent kibíró masnit, úgyhogy egészen biztosan nem láthat engem.

Kiszállok az autóból. - Nem is ráncolom - de közben akaratlanul is ellazítom az arcizmaimat.

- Nyugis túra lesz, semmi veszélyes terep - nyugtat Russ. - De azért a karabinert remélem elraktad.

- Hahaha, humoros vagy. És mielőtt kimondanád - felemelem a mutatóujjamat, ahogy lassan mellé érek - nem, nem forgatom a szemeimet.

Russ felnevet és a hátára veszi a táskáját. Miközben ellenőrzi, hogy lezárta-e az autót, egyik karját átveti a vállam felett és egy kicsit maga felé húz, hogy átragadjon rám a nevetése.