Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

HUSZONEGYEDIK

2021, augusztus
Belgium

Látom a füstölő autót.

Látom, hogy még mindig senki nem száll ki belőle.

Látom, de nem fogom fel.

Nem tudom, mi történik. Azt hiszem, a szemem látja, de az agyam még mindig nem dolgozza fel azt, hogy Russ óráknak tűnő percek óta nem mászott ki a füstölő autójából.

Pedig minden olyan jól indult.

Russ tarolt a szabadedzéseken. Az időmérőn lezúduló eső pedig csak segítette abban, hogy a mai futamot a harmadik rajthelyről indítsa. Még a rajtot is jól kapta el.

Aztán egyszer csak összeomlott a kártyavár.

Fogalmam sincs, hogyan.

Eddig. Minden. Olyan. Rohadtul. Jól. Ment.

Nem akarom elhinni. Telnek a másodpercek. De még mindig nem történik semmi.

Az autó továbbra is füstöl. Russ továbbra sem mászik ki belőle.

Az ájulás kerülget.

Hol a francban romlott el minden?

Annyira jól alakult minden az elmúlt időszakban. Erős voltam.

Erős voltam és nem vallottam szerelmet csatakrészegen a legjobb barátomnak, aminek egyértelműen katasztrofális következményei lettek volna a barátságunkra nézve. Erős voltam és a nyári szünetben képes voltam legjobb barátként, nem pedig buta, szerelmes tinilányként viselkedni Russ-szal szemben. Erős voltam és egy darab platformot sem böngésztem órákon keresztül, ahol Landoról és rólam írtak. Erős voltam és csak csendben figyeltem, ahogy lassan lankad a kapcsolatunk iránti érdeklődés. És legfőképpen: erős voltam, mert egy büdös percig sem reménykedtem a legváratlanabb pillanatokban, hogy a barátság Russ és köztem talán átfordulhat valami másba.

Ez nyilván full kamu.

Minden egyes szabad pillanatban ebben reménykedtem. Elképzeltem olyan dolgokat, amiket nem is szabadott volna. Russt, ahogy kisimítja az arcomból a kósza tincseimet. Russ kezét a derekamon, a vállamon, nyakamon. Russt, ahogy megcsókol. Russt, ahogy alvás közben hozzám simul. Russt mellettem. Russt felettem. Russt alattam.

Russt, ahogy hosszú lábai összegabalyodnak az enyéimmel; ahogy karjai a derekamat, a csípőmet, combjaimat ölelik; ahogy az álla pont belefér a tarkóm ívébe.

És bármennyire is erős voltam, minden egyes pillanatban rettegtem, hogy a kavargó érzéseim tönkrevágják a legjobb dolgot, ami valaha is az életem része volt.

De most nem vagyok erős.

A pánik jeges vízként zúdul végig a gerincemen. Úgy érzem, nem kapok levegőt. Mintha valami a mellkasomat szorongatná.

- Miért nem száll ki? - suttogom. - Miért nem száll már ki?

A hangom valahol útközben elcsuklik. Úgy érzem magam, mintha egyedül lennék a kétségbeeséstől nyüzsgő garázsban. Mintha egy üvegbúra alá kerültem volna.

Két perccel ezelőtt még minden rendben volt.

Aztán Russ elvesztette az irányítást az autója felett és a következő kanyarban a falnak csapódott. Lehetetlen.

Látom, hogy már a kamerák is a mi garázsunkat veszik. Hosszú karok húznak hátra óvatosan a képernyő elől. Hátra, minél távolabb a kamerák kereszttüzétől.