Kindred Spirits [George Russell fanfiction]

RUSS

2021 július
Anglia

Nem szeretem a randikat. Már ami az ismerkedés részét illeti.

Nem szeretem a kínos csendeket. A semmitmondó beszélgetéseket. A százszor elismételt kérdéseket és válaszokat. A klasszikus gyötrődést, amivel egy ismerkedés jár.

Olyannal szeretek randizni, akit ismerek. Akivel élmény a közös program. Akivel egy randi csak többé tesz minket.

Mindez valószínűleg kiül az arcomra, mert randipartnerem másfél óra után valami mondvacsinált kifogással otthagy az étteremben egyedül. Mondanám, hogy szörnyen érzem magam, de valójában egyáltalán nem.

Megkönnyebbültem.

Aztán bevillan, hogy azért szerveztem ezt a randit mert az utóbbi hetekben Tilliet és Landot látva újra eszembe jutott, hogy egyszer muszáj lesz lépnem és megismerkednem végre valakivel. Nem várhatok örökké. Valakire.

Ettől pedig kétségbeesem.

Azzal nyugtatom magam, hogy legalább megpróbáltam. Hogy legalább elhívtam egy lányt randizni.

Az agyam pontosan tudja, hogy Tillie és Lando csak játszanak. Játszanak a kameráknak, a sajtónak, a médiának, a rajongóknak... De az agyam azt is tudja, hogy ez bármikor valóságossá válhat. Na, nem Tillie és Lando. Hanem Tillie és bárki.

És ez lassan felemészt belülről.

Az elcseszett randim után az elcseszett gondolataimmal nagy nehezen elalszom, de hajnali kettő körül a telefonom csörgésére ébredek. Az első gondolatom, amikor meglátom Alex nevét a kijelzőn, az az, hogy kinyírom, amiért képes volt ilyenkor felkelteni valami baromság miatt. A második... Nos, nincs második.

Mert mikor meghallom Alex kásás szavait és Tillie vékony hangját a vonal túloldalán, csak tovább fokozódik a késztetésem, hogy nemes egyszerűséggel agyonvágjam a legjobb haveromat. Alex nagy nehezen kinyögi a kocsma címét, majd motyog valamit arról, hogy Tillie nincs a legjobb formájában.

Úgy vágódom be a kocsiba, hogy csak egy papucs van a lábamon.

Tillie-t és Alexet nem nehéz kiszúrni, hiába van óriási tömeg a szórakozóhely előtt, Tillie vörös haja ugyanis egyenesen világít az utcai lámpák fényében.

Mindketten egy kuka fölé görnyednek és felettébb kulturált módon szinkronban hánynak.

Nos, egyikőjük sem valami felemelő látvány.

Igyekszem minél közelebb gurulni hozzájuk, de ez az út közepén cigiző srácok között szlalomozva igazi kihívásnak minősül. Habár persze valahol megértem; hajnali háromkor már mindenki annyira be van nyomva, hogy az ég világon senkit sem fog meghatni egy guruló autó látványa.

Ahogy szemmel láthatóan Tillie és Alex is, csak azt nem tudom eldönteni, kettejük közül melyikőjük van nyomorultabb állapotban. Valószínűleg Tillie, mert Alex legalább amint észreveszi a kocsit, felém int és valamit Tillie fülébe súg.

Tillie közben lassan felemeli a fejét. Még a gyér lámpafényben is tisztán látom, hogy tekintete kába, arca sápadt.

Amint hazaérünk, nemes egyszerűséggel megfojtom Alex-et, hogy nem volt képes vigyázni Tillie-re és hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Persze, tulajdonképpen mindez nem is Alex hibája.