Miraculous ~A fal, ami köztünk van~

3x05 "Én vagyok..."

   🐞Marintette🐞

   Léptekre ébredek. Lassan kinyitom a szememet, majd a lányok hangját hallom meg. Mit keresnek itt ilyen korán? Próbálom összeszedni a gondolataimat, de elkalandozok az igazolatlan óráim, az álmatlan éjszakáim és a kötelességem között. Mintha egy lyukba csöppentem volna, ahonnan nem lehet egyedül kimászni.
   - Marinette? -Alya hangja ránt vissza a valóságba. Olyan mintha csak felfelé néznék fel rá a mélyből. -Minden rendben? Tegnap egész nap próbáltalak elérni -mondja a szemében megült aggódalommal. Lemászok az ágyról, kicsit megszédülök, mert alig aludtam és többiekre pillantok. Aggódnak miattam... én pedig csak még jobban ártok nekik azzal, hogy eltolom magamtól őket.
   - Igen -helyesli Rose. -Aggódtunk -hajtja le a fejét szomorúan, amire Juleka átölelve próbálja megvígasztalni.
   - Sajnálom... Nagyon sajnálom -mondom, majd barátaimra pillantok. Mindenkinek a szemébe.
   - Semmi baj -ölel meg Alya. Szememet lehunyom, majd ki, amikor Rose hozzányúlva a dobozhoz -ahova a talizmándobozom van elrejtve- megszólal: Mi van benne? Kezében tartva megrázza és közben füleli, hogy mi az, ami benne lehet. Kiszakadok Alya öleléséből, majd hozzá futok.
   - Ne nyúlj hozzá! -szólok rá, amire majdnem elejti. -Ne nyúlj a cuccaimhoz, Rose! -mondom idegesen védve a titkomat. Mégis mi mást tehetnék? Ha megtudják, hogy én vagyok Katicabogár, vagy mostmár az új örző... Minden tönkremenne. Majdnem meglátták a talizmánokat rejtő dobozt. Majdnem... Majdnem!
   - Úgy sajnálom, Marinette!
   - Nem! Nem adtam rá engedélyt, hogy a cuccaimhoz nyúlj! -vágok közbe. -Most pedig menjetek ki a szobámból! -fordulok el a szomorú tekintetek elől és közben lassan lerakom az asztalra. -Kérlek... -csordul ki a könnyem, amire lépteket hallva elhagyják a szobát.
   - Meg kellett tennem -csukom le szemeimet remélve, hogy valaki megállítja a fájdalmat, ami bennem tombol. -Mégis mi mást kellett volna tennem... -a hangom halkan szól és dühömből rácsapok az asztalra.
   - Sajnálom, Marinette -szomorkodok Tikki. -Bárcsak segíthetnék...
   - De nem tudsz, Tikki! -fordulok felé, majd a dobozt megfogva az ágyamhoz lépek és betolom. -Marinette-nek nincs többé magánélete -szólal fel bennem egy hang, ami kitör belőlem hangosan is. -Tikki! Pöttyöket fel!

   🐱Fekete Macska🐱

   Az eget bámulva várok Katicára a megbeszélt helyen. Őrjáratot kéne tartanunk, vagy legalábbis nekem, ha már ő nincs itt. Miért nem veszi észre, hogy számíthat rám, hogy itt vagyok neki? Csakúgy, mint múlthéten. Olyan boldog volt. Napok óta nem láttam azelőtt nevetni.
   - Macska? -landol Katica. -Mit csinálsz még itt? -kérdezi, amire fejemet kicsit hátra billentve megpillantom az arcát. Bármelyik szögből gyönyörű.
   - Rád vártam, Bogaram -mondom, majd felkelek a földről. -Megtisztelsz azzal, hogy várnom kellett őfelségéjére -hajolok meg viccesen, de szemeiben látom, hogy düh táncol. -Mi a baj?
   - Nem érünk rá a vicceidre, Macska -néz rám dühösen.
   - Kezdődik -motyogom magam elé.
   - Mégis mi? -kérdezi fáradtan, de dühösen, amire lassan lecsücsölök a földre és elkezdek meditálni. Hallom a meglepődöttséget a hangjában. -Mégis mit csinálsz?
   - Csüccs -szólok rá nyugodtabb hangon. -Gyerünk -mondom és megfogva a kezeit gyengéden lehúzom a földre, amire lassan lehuppan elém.
   - Mintha ez megoldaná minden problémámat... -dünnyögi, amire durcisan kinyitom a szememet.
   - Csukd be a szemed -szólok rá, majd kezeimet kinyújtom várva, hogy belehelyezze az övéit. -Bízz bennem -mondom, majd lehunyom a szemeimet. Eltelik pár hosszas másodperc, amire összezárja az övéit az enyéimmel, de végül beadja a derekát és megfogja a kezemet.

   🐞Katicabogár🐞

  Leülök elé a földre és felveszem azt a testartást, amit ő. Hátamat kihúzom és törökülésben ülve nézem Macska arcát. Szőke tincsei a szemeibe lógnak, mint aki nem rég kelt ki az ágyból. -Csukd be a szemed -szól rám, de hangja furcsa módon mélyebb lett és nyugodtabb. -Bízz bennem -mondja lehunyva a szemeit, amire hallgatok rá és beleteszem kezeimet az övéibe. Akaratlanul is szaporábban veszem a levegőt, és úgy érzem, mint akit meg akarna fojtani a keze érintése, remegni kezd a kezem, és testemet mintha árammal töltenék fel.
   - Nyugodj meg -mondja, amire kinyitom a szememet.
   - Nem tudok -válaszolok gyorsan, hogy nehogy megremegjen a hangom közben.
   - Miért?
   Miattad. Válaszolok őszintén magamnak, de össze kell szednem magamat, hogy nehogy kimondjam ezt hangosan is.
   - Mi az, ami megnyugtat? -néz mélyen a szemembe.
   Ha így nézel rám, akkor jó darabig itt fogunk még ülni.
   - Halo? -lengeti előttem a kezét.
   - Mi? -rázom meg a fejemet, elhesegetve a gondolatokat, amiket nem kéne gondoljak Macskáról és rólam.
   - Mi a baj? -kérdi Macska aggódva.
   Mmm... Nos hol is kezdjem... A barátaimat csak az előbb vesztettem el. Nem rég Lukát mivel nincs időm, hogy vele is legyek... Teljesen egyedül érzem magamat, jobban mint valaha. Örzőnek lenni nehéz, ami sokkal több titokkal jár, mint gondoltam és rengeteeeg, de rengeteg időm megy el az új erőink felfedezésére, ami miatt a szobám szinte kész laborterem lett. Nos... a titkok miatt elvesztettem mindenkit és nem lehet magánéletem, sem barátom, sem pedig barátaim. Marinette élete bonyolult... Csak te maradtál nekem.
   - Katica tudod, hogy nekem elmondha...
   - Örzőnek lenni nehéz és sok idővel jár... -vágok közbe -és titkokkal -nézek vissza rá. -Te vagy az egyetlen, aki nem kérdőjelezi meg, hogy hova tűnök, mikor elmegyek, vagy...hogy mit miért csinálok -fogom meg a kezeit, hogy teljesen rám figyeljen teste minden porcikájával. -Te vagy az egyetlen, aki elfogadja, hogy titkolózok előtte...
   - Tudod, hogy bármikor hívsz, itt leszek -húzza biztató mosolyra a száját. -Én sem tudok nélküled meglenni, Bogaram... -kacsint rám, amire ellököm és hanyatt fekszik.
   - Nem is mondtam ilyet -fekszek durcisan mellé. Kezeimet magam mellé rakom, de nem a földet érinti meg kezem, hanem az ő kezét. Az érintésre meglepődve rámpillant Macska. Véletlen volt, de olyan megírtnak tűnik. Egy ismerősen ismeretlen érzés kering át rajtam, majd az eső kezd el szakadni.
   - Meg fogunk fázni -kuncog fel Macska, arcát az ég felé fordulva.
   - Meglehet -fordulok az oldalamra, kezeimet a fejem alá rakva kényelmesebbé teszem a kemény talajt magunk alatt. Macskára szökik a tekintetem. Szemét csukva tartja. Lehet látni, hogy élvezi az esőt, mert egy halvány mosoly húzódik az arcára. Szóval tud ilyen békés és nyugodt is lenni... Nem csak az a sármos cica.
   - Min agyalsz? -fordítja felém az arcát, majd vissza az ég felé.
   Rajtad... Fut végig az agyamon a válasz.
   - Csak azon, hogy nem is ismerlek, de te vagy az akiben csukott szemmel is megbízok.
   - "Könnyebb annak megnyílni, aki nem ismeri az embert." -mondja, majd rám szegezi zöld, titokzatos szemeit. -De biztos van még olyan, akiben ugyanígy megbízol -fordul felém a testével is. -Van?

*********

   🐞Marinette🐞

   Egyszer valaki azt mondta, aki a pékségünkben járt, hogy "Amikor teljesen őszinte vagy, és megosztod a valódi gondolataidat, akkor szabaddá válsz." Bárcsak tudnám milyen is az.
   - Marinette -kopog Alya. -Bejö...
   - Gyere be -vágok közbe. Nem hittem volna, hogy meglátogat azután, hogy úgy beszéltem velük.
   A bűntudat szétárad a testemben, amikor megpillantom Alyát. Közelebb lép és leül mellém. Nem szól semmit, talán nem is akar hozzám szólni...de akkor miért jött volna?
   - Tudom, hogy valamit nem mondasz el nekünk -hajtja le a fejét szomorúan. -És nem akarom rád erőltetni, hogy elmond... -pillant mélyen a szemeimbe. -Csak az fáj, hogy nem bízol bennem annyira, hogy legalább nekem elmond -magyarázkodik. -Annyi mindent akarok még mondani és annyi kérdésem van, de...
   - Ha elmondom mindent tönkreteszek -vágok közbe. -Mindent -hadarom el. -Nem akarlak elveszíteni téged! A barátaimat! -nézek rá. -Mindent tönkretennék! Minden megváltozna! -temetem az arcomat a kezeimbe. -Úgy érzem nem bírom ezt tovább cipelni...
   - Akkor cipeljük ketten, Marinette -mondja, amire ránézek. A legjobb barátomra, akiben vakon is megbízok. Hallom, hogy a szívem megtörik és kiszivárog rajta az igazság.
   - Én... Én vagyok Katicabogár.
   Ahogy a szavaim elhagyják a számat, elkezd táncolni körülöttem, akár egy felhő, ami elválaszt mindentől. A látásom elhomályosodik és a fekete foltok, fekete felhőkké változnak, mintha valami megfolytani készülne. Alya ölelése töri meg az érzést és a felhő eloszlik körülöttünk, a látásom pedig tisztává válik. Érzem, hogy szétfoszlanék én is, de Alya ölelése egyben tart. Nem tudom meddig fog még összetartani egy darabban, de számítok rá, hogy itt lesz... Szükségem van rá...

  
_________________________________________
Haliiiiii
Ha tetszett a rész: vote, komment🤗
Jajjj...😅Alig várom, hogy folytathassam, szóval már holnap este hozom a folytatást❤❤❤
Köszönöm a kommenteket, amiket kapok, mert néha nem érzem azt, hogy elég jó-e amit írok így sokszor újra és újra írom😅, de imádook írni és imádoom márcsak a gondolatát is annak, hogy lehet tetszeni fog valakinek és feldobja a napját... vagy fangörcsöt okoz🤣🤣
(Vajon Alya shippeli annyira Katicát és Macskát, mint amennyire én???😅🤣 Ezen jár az eszem, de majd kiderül a folytatásában)

Ui.:Bocsiii a helyesírási hibákért, ha van írjatok és kijavítom❤🥺

Pacsiiii🐞🐱