Nightmare [ShinSoukoku] ✓

3

Madarak csicseregtek körülöttem, tisztán éreztem, hogy árnyékban fekszem. A szememet nem sütötte a nap, de fénye felmelegítette a ruháimat. Lassan visszanyertem a lélekjelenlétemet, és csak egy kérdés volt bennem: mi történt?

Hasogató fejemet fogva ültem fel, és egy közelebbi fa törzsének dőltem. Ekkor realizálódott bennem, hogy az erdőben vagyok. De hogy kerültem ide?

Kitágult szemekkel pillantottam körbe, de még mindig nem tisztult ki a látványom. Mögülem léptek zaja hallatszott, az idegen talpa alatt nagy recsegéssel roppantak össze a száradt levelek.

- Nah, látom felébredtél. - közölte mély hangján. Ugyanaz az illető, aki a mellettem lévő cellába volt bezárva.

Kicsit kókadtan, de bólintottam. Kómás fejemen pihentettem a kezemet, miközben megpróbáltam felállni, és szembenézni vele, testet ugyanis még mindig nem társítottam a kellemes orgánumhoz.

Ahogy leporoltam magam, és megfordultam, nem hittem a szememnek. Azt hittem, abban a pillanatban ájulok el újra. Egy kissé megszédültem, belekapaszkodtam a fába, miközben homályos tekintetem rávezettem.

- Jól vagy? - sétált el mellettem.

- Mi történt? - mielőtt rájönnék, hogy pont ő mit keres itt, gondoltam, megkérdezem, mégis hogy szabadultam ki arról a hideg helyről.

- Kiszabadítottad kettőnket. - rántotta meg a vállát. Még mindig nem értettem semmit.

- Mégis hogyan? - akárhogy is néztem, irreális volt a helyzet. Talán álmodok? Nem, semmiképp sem. Én viszont gyenge vagyok ahhoz, hogy kiszabaduljak. Valami természettfeletti csodának kellett történnie, hogy ilyenekről beszélünk.

Élesebben felidéztem az utolsó tudatos perceimet, és rájöttem, hogy történt is! Mi volt az a kék, szikrázó fény körülöttem?

- Átváltoztál. - hallottam meg a mély hangot.

- H-hogy micsoda? Mivé változtam? - egyre jobban fuldokoltam az ismeretlen információk között. Forgott velem a világ, muszáj voltam leülni.

- Ja, hogy nem is tudod?

- Mit kéne tudjak?

- Te egy tigris vagy! - nézett le rám, arcát nem láttam pontosan, mivel mögüle sütött a nap.

Egy házba mentünk. Az erdőben épített kis kunyhó volt. A férfi, akinek még mindig nem tudtam a nevét, latszólag most először járt a kis viskóban, mégis kiszolgálta magát. Én is úgy véltem, hogy nem lakik itt senki.

Még mindig nem fogtam fel, ami történt. Visszaemlékezve többször is láttam azt a kékes fényt, és közvetlenül utána elvesztettem az eszméletem. Mikor felébredtem, mindig a tömlöcben találtam magam, és az igazgató is megvert néhányszor. Akkoriban nem értettem semmit.

Most viszont minden értelmet nyert; a sok szó arról, hogy szörnyszülött vagyok, a gúnyos, ítélkező pillantások, a tömérdek magány, és az ápolók éles hangja.

Magamba roskadva ültem a koszos kanapén, és csak fél füllel hallgattam, ahogy a másik személy éppen valami ehetőt próbál összedobni. Gondolkoztam.

Ő lenne? Ő lenne az a titokzatos személy, akiről az álmaim szólnak? Az nem lehet! Vagy mégis? Hiszen a ruhái pontosan ugyan olyanok, mint az álmomban! Nem, ez csakis egy véletlen lehet! Hiszen... sok mindenkinek van ugyanilyen ruhája, nem igaz?

Száguldó gobdolataim közepette csak azt vettem észre, hogy besüpped mellettem a garnitúra, és egy tál nyúl bele a látóterembe.

- Tessék. Gondolom éhes vagy. - mondta mély hangján, majd enni kezdett.